Minarovics Vendel is azok közé tartozott, akiket „nem vittek az orosz csapatok”(Hermann Róbert) Szibériába. Valahogy mégis a Bajkálon túli Csita város melletti fogolytáborba került, ahol találkozott Petőfi Sándorral. Betegen feküdt a költő a kórház 4. számú részlegén. Minarovics társaival együtt (Csapó Mihály és Kirner Ferenc, akik szintén kezet fogtak Petőfivel) Daraszun település vidékére került, ott szállt el felettük majdnem 70 év, amikor oda is első világháborús magyar hadifoglyok kerültek. Egyikük, Kiss Pál vizet kért egy orosznak vélt aggastyántól, aki hallva beszédüket, magyarul üdvözölte őket: „Fiaim, ti is magyarok vagytok?” Ő volt Csapó Mihály, akinek háza falán még ott volt egy darabka magyar zászló.
Micsoda találkozás! A „letagadott” szibériai honvédek „életre kelnek” késői utódaik előtt, akiknek azonban szerencséjük van: hazatérhetnek. És velük jött Minarovics Vendel is! 90 év körüli lehetett már és – egyenlőre – semmit sem tudunk itthoni életéről. Csak remélni lehet, hogy nem került börtönbe, mint Manasses Dániel, aki negyven-valahány évvel előtte hozott hírt a Szibériában raboskodó Petőfiről. 
Szerencsére több részlettel is tudunk szolgálni erről a bizarr, de örvendetes találkozásról és szívesen osztjuk ezeket meg az ünnepekre készülő nemzettel. „Az idő igaz, s eldönti, ami nem az”(Petőfi Sándor) jegyében

Barátosi Lénárt Lajos, aki először adott hírt a szibériai Petőfi-sírról, ezt írja naplójában:

“- Ezek, valamikor 1867-ben titokban ki akarták rabolni a sírt s amint
bevallották, Petrovics földi maradványait haza akarták csempészni Magyarországba.
– Nos? – És? – kérdeztem megdöbbenve…
– Nem jutottak tovább az első kőtömb meglazításánál. A kopogásra
figyelmesek lettek az éber falusiak, – egyet a helyszínen agyoncsaptak, a másik háromat elfogva, a vészbíróság halálra ítélte őket, – halottrablás címen. Fantasztikus fajszeretetük és Petőfi tiszteletüknek estek áldozatúl. Valamennyien fiatalon, mert egyikük sem töltötte még be a 30 évet. Mártírok ők, akik megérdemelnék, hogy nemzeti hősökként tisztelje hazájuk.”

A rémtörténetek nem itt kezdődnek.

 „…a történészek időnként már-már reménytelennek tűnő küzdelmet folytatnak ez ellen a rémtörténet ellen…”

Hermann Róbert a Magyar Nemzet hasábjain esett így kétségbe, amikor reagált Kéri Edit Szolgaföldben c. írására, amelyben nyilvánosságra hozta a császári udvar tervét: elérhetetlen távolságokba kell száműzni a magyar szabadságharc legveszélyesebb forradalmárait, nevezetesen a távoli Szibériába.

A küzdelem valóban reménytelennek látszik, hiszen mintha feltartóztathatatlan lavina görgetné maga előtt a cáfolhatatlan bizonyítékokat arra vonatkozólag, hogy nem maradt csupán terv, de igenis beteljesült a szándék és több ezer honvéd került száműzöttként – nagyrészt – a Bajkál-tó vidékére.

Szinte megszámolhatatlan azon első világháborús hadifoglyoknak a száma, akik hazatérésük után magyar leszármazottakkal való találkozásról számoltak be. Dienes András, a megszállottnak is nevezhető Petőfi-kutatótól származik az idézet:

A történészek pedig csak küzdenek rendíthetetlenül: fúrják rendíthetetlenül fejüket, fülüket a homokba, hogy ne lássák, hallják a tanúságtételeket, amelyek számuknál fogva is ösztönzőleg kellene hatni a további kutatásokra.

Ebben – sajnos – a sajtó is a segítségükre van. Ahelyett, hogy szembesítené a „fölkent” történészeket kötelességükkel (odafigyelni a „nép” hangjára is), elhallgatja az ő véleményüktől eltérő megnyilvánulásokat.

Hermann Róbert válaszára ugyanis érkezett viszontválasz a Magyar Nemzet szerkesztőségébe. Kiss Pál Balatonkeneséről édesapja történetét írta meg, aki a múlt század tízes éveiben Csita mellett veterán honvédekkel találkozott, de Petőfiről is hihető történettel tért haza. Arról már nem is beszélve, hogy beszámolt egy szabadságharcos honvéd 70 év száműzetésben töltött rabságból szabadulásáról is.

Van még egy szomorú akkordja is ennek a történetnek: Kiss Dénes, az ismert költő és nyelvész, a Magyar Írók Egyesülete és az Országos Trianon Társaság elnöke is tudomást szerzett erről a tanúságtételről, írt is róla, de csak halála után publikálta valaki gondolatait – a hagyatékára hivatkozva. Miért hallgatott Kiss Dénes? Ki tudja?! Vagy itt kezdődnek a rémtörténetek?

Kéri Edit cikke itt: https://mno.hu/migr_1834/szolgafoldben-768063

Hermann Róbert válasza itt található: https://mno.hu/migr_1834/deportaltak-vagy-sem-741445

EliaszovMorokovtestvérek

Nehéz Mihály:

A feltámadott

Lejegyezve L. Eliaszov néprajzos által 1937. évben Marija Innokentyjevna Morokova (96 é.) (1841-1940) szavai nyomán. Ez a tel­jesen írástudatlan parasztasszony a volt járási város, Barguzin mellet­ti Tolsztihino faluból (napjainkban Barguzin csak falu. Tolsztihino falva pedig már nem létezik. Lakosai Sepenkovo faluba költöztek), személyesen nagyon jól ismerte Petrovicsot. Gyakran járt Petrovics lakásán, amikor a falujából tejet, tojást, húst, háziszárnyast és fürdéshez szolgáló nyírfavesszőt hordott a városba.

Petrovics, Morokova apjának házában többször is járt. A két tele­pülés közötti utat járművön, vagy gyalog tette meg. Esetenként megfürdött a család fürdőházában. Ünnepnapokon Petrovics az apát gyakran meglátogatta. Morokova apja — Innokentyij Fjodorovics Morokov — aki több, mint kilenc évtizedet élt le a szülőfalujában, mindenben járatos ember volt. Aranyásó volt, rengeteg coboly-, mókus- és vidraprémre tett szert és élete folyamán több tucatnyi farkast ejteti el. Morokov sok mindenről tájékoztatni tudta ezt az „érkezett” embert, akiről az őslakosok csodálatosnál csodálatosabb történeteket meséltek. Morokova apja volt Petrovics egyik legjobb barátja, eszmetársa. Innokentyij Fjodorovics többször is megpróbálta az „érkezettet” szóra bírni, hogy valami közelebbit is megtudjon arról, kicsoda és honnan jött, ám Petrovics mindig kitért a válaszadás elől. és azt mondotta, ha eljön az ideje, akkor majd mindent elmond. Az idő közben múlott. Morokov meghall és Petrovics ismeretlen ember maradi.

Néprajzi levéltár

Ulan ude — Burját Közt.

A feltámadott

— Hát arra kíváncsiak, hogy nálunk a faluban kit neveztek feltámadott embernek? Hát arról szívesen beszélek, mert tudok róla egyet-mást. Igaz-e, vagy sem, nem tudom, de az akkori években az itteniek egymás közt igencsak emlegették, van itt egy olyan ember, aki feltámadott. És aztán, valahányszor a városba (Barguzinba) [Ma Barguzin falu, korábban város volt.] bemernem, mindig találkoztam vele, mert hogy bejáratos voltam a szobaasszonyához.

A feltámadott ember Annuska Kuznyccovához [Annuska Kuznyecova a Mihail Karlovics Kühelbecker feleségének az unokatestvére] volt beszállásolva. Annuska meg a Karlicsnak [Karlovics itt többször is említtetik. Így szólították Mihail Karlovics Kühelbeckert gyekabristát, aki 26 évig lakott Barguzinban.] volt a rokona. Karlics családja messze földön is­mert volt. A paraszti élet egyiküket sem vonzotta. Inkább hivatalnokok vagy iparos vállalkozók kerüllek ki közülük. Nohát, ennél az Annuskánál, ki nálam vagy húsz esztendővel öregebb volt, lakott ez a feltámadott. Elmondok hát róla mindent úgy sorjába, ahogy azt a jóakaratú emberektől hallottam és mindazt, amit gyakori beszélgetéseink közben Annuska mon­dott el róla. Az ilyen beszélgetések csak nagy titokban folyhattak, mert a messzünnen „érkezettekről” [„érkezett” – a Bajkálon túl így nevezték a száműzötteket.] hangos szót ejteni is tilos volt. A feltámadottat Petrovicsnak hívták, de az itteniek a nyelvjárásuk szerint csak Petrovánnak szólították. Annuska ugyan mindenkinek mondogatta, hogy nem Petrovánnak, hanem Petrovicsnak kell őt nevezni. Na. isten neki. Most nem is erről van szó.

Ez a Petrovics nem a mi földünkről, de nem is a mi országunkból, ha­nem valahonnan messziről való volt. De hogy honnan jött, azt ő soha senkinek el nem mondta, s az emberek aztán erről nem faggatták. Petrovics koldusszegény volt és az egész lényén látszott, nagyon kijutott neki a keserűségből Mindenhez hozzátörődött. a gazdagság nem vonzotta. Az ilyenek, mint ez a Petrovics nem szeretik a királyokat, viszont azok sem szívelik a Petrovicsokat.

Petrovics halálosan összerúgott a királlyal. Szidlak egymást, a király Petrovicsot, ő meg a királyt. Sokáig huzakodtak, de megbékélni nem tudtak. A király azt hajtogatta. Petrovics ne bolydítsa ellene a népet. Petrovics a szemére vetette, a királyságban a nép nem tud zöld ágra vergődni, ínségben él, lerongyolódott. A királynak nagy kedve lett volna Petrovicsot lefogatni, kezét hátrakötni, aztán be vele a pin­cébe, hadd üljön odalenn, hadd szelídítse a patkányokat. Elfogatta volna, de nem merte. Petrovicsot mindenki ismerte. Az emberek rögtön megkérdezték volna a királyt, hová telted a mi Petrovicsunkat? A királynak bizony erőlködnie kellett volna, hogy szárazon kerüljön ki a vízből. A viszálykodás a király és Petrovics között sok esztendeig eltartott. Petrovics nem hátrált, a király meg a hatalmát nem akarta elveszíteni. Hogy mindez mennyi időbe tellett, azt senki sem tudja, de az emberek egy szép napon elmentek a királyi palotához és azt mondták;

— Királyunk, gyere ki és felelj a mi szónkra.

A királynak nem fűlött a foga hozzá, nem akart az emberek előtt mutatkozni, mert bizony szégyenlette, hogy annyira megszorította az egyszerű népet, hogy az lázongani kezdett.

Ráripakodott a generálisaira:

— Hívjátok ide a katonákat! Mindenkit agyonlőni!

A nép, amint meghallotta, hogy a király mindannyiukat le akarja mészároltatni, szétszéledt. Mikorára a katonák a palotához értek, addigra már az embereknek bottal üthették a nyomát. Hiszen van a nép­nek magához való esze, csak úgy semmiért nem töreti be a fejét.

Petrovics ezután, a királyságban ahány szegény csak volt, azt mind-­mind összehívta és azt mondta: szavakkal a királyt rábeszélni nem lehet. Előbb megfosztjuk a hatalmától. Elvesszük a nagybirtokokat, le az urakkal, aztán mindőjüket munkára fogjuk.

Az embereknek nagyon tetszett, amit Petrovics mondott, hiszen a nép már régóta vágyott saját föld után, de nem tudta, hogyan tehetne szert rá.

Teltek-múltak a napok, talán esztendő is eltellett. Az emberek a király elől behúzódtak az erdőrengetegbe. Ki puskagolyót öntött ki meg töltény készített. Az asszonyok meg mundérokat varrtak, merthogy egyenruha nélkül nem katona a katona. A muzsikok titkon behajtották a rengetegbe a teheneket és behordták oda a kenyérnek valót. A háború a király ellen csendben készült. Úgy kell ennek az átok királynak! Nem tudta a király, hogy a nép felkel. Mihelyt megtudta, tüstént kezdte behívni katonának a szolgáit

Királyságszerte hírnökök száguldoztak és nyomukban felserkentek mind a gazdagok, mint hangyák a bolyban. Petrovics ekkor az embereit a király ellen vezette. Megrettent a király, hogy oda az országa. Féltette az életet és bőgött, mint egy gyermek. A kutya hálás a koncért, összesereglettek hát a királyi szolgák a nép elleni harcra. Mindnyájuknak puskát adlak. Meg­töltötték az ágyúkat és a király tábornokai elindították csapataikat a szegény emberek ellen.

A háború a király katonái és a Petrovics-vezette egyszerű nép kö­zött soká elhúzódott. Sehogy se tudták legyűrni egymást. A királynak sok katonája elesett, de a felkelők, a muzsikok soraiban is aratott a halál. A király, látván, hogy a muzsikokat legyőzni nem bírja, remény­vesztetten fordult a tábornokaihoz:

— Oda a királyság és a koronás főmet sem tudjuk megmenteni. Tábornokaim, mind egy lábig elveszünk és velem jöttök a túlvilágra, mert sírba löknek bennünket a muzsikok. Ezért, hős tábornokaim, az életetek árán is szorítsatok sarokba minden muzsikot. Ha ők győznek, akkor mindannyian vasban jártok majd a fegyenctelepen.

A tábornokok végighallgatlak a király szavait és válaszoltak:

— Örömünk telne benne, ha a mezőn minden muzsikot leteríthetnénk, de kevés az erőnk. Mert bizony a mi katonáink közül sokan a muzsikok közül kerültek ki és a saját fajtájukra lőni nem akarnak. Mit tegyünk? Adj tanácsot, királyunk.

Dühös lett a király. Vöröslő fejjel rohangált a palotában, és, mi­közben trágár szavakkal emlegette a szenteket, ordított:

— A királyságot nem értékelitek, a királyotokat nem sajnáljátok! Mindenkit felakasztatok! Mindenkit szétvágok!

Megijedtek a tábornokok és erőiket összeszedve, harcba szálltak a teljes Petrovics-sereg ellen. Ám így sem sikerüli dűlőre jutniuk. A muzsikok, ha lőtték őket, álltak, akár a cövek, mint az elvarázsoltak. Ha ők lőttek, akkor két-három királyi katona holtan bukott fel.

Harcoltak egyik nap, harcollak másnap is… A király egyszerre csak eszébe vette, hogy segítséget kér a mi Nikolkánktól. az orosz cártól. Küldi a hírnököket. Útra készítteti a követeket és megparancsolja:

— Mondjátok meg az orosz cárnak, hogy segítsen rajtam, mert kü­lönben az is megtörténhet, hogy a fejemet lecsapják, aztán ő kerül sorra.

Elindullak a követek, elvágtattak a futárok. Éjjel-nappal mentek-mentek, de az út csak nem akart véget érni. Kimerültek a futárok, elfáradtak a követek, ám egyre csak haladnak, egyre közelebb jutnak az oroszok cárjához, Nikolkához. Odaértek a palotához és beszélni kezdtek:

— Fogadj bennünket, cár-bátyuska. Mi Franztól, a tengeren túli királytól jöttünk. A király azért küldött bennünket, hogy a segítségedet kérjük. Mert a muzsikok hordákban támadják a királyt és ha hozzáig eljutnak, tán még a fejét is vehetik. Aztán meg még hozzád is elér­hetnek.

A cár meghallgatta a palotában a követeket, fogadta a futárokat. Jól tartatta étellel, itallal és elszállásoltatta őket. összehívta a minisztereit és eléjük tárta: Franz, a tengerentúli király segítséget kér a követei által és sírva üzeni, hogy különben hamarosan a fejét veszik. Felállt ültéből az egyik cári miniszter és válaszként azt mondta:

— Segíteni kell, mert a nép ma náluk indult a király ellen, de maholnap nálunk fordulhatnak a cár ellen a muzsikok.

E szerint határoztak. Nikolka-cár töméntelen hadat gyűjtött és elküldte a Franz királyságba. A sereg vonult-vonult, ám bizonyosan nagy sietve mentek, mert egyszeribe összetalálkoztak a király ellen harcoló muzsikokkal. Egymásnak estek. Olyan verekedés, olyan haddelhadd kerekedett, hogy még az ég is megcsömörlött, a Napot füst takarta és mindenütt égen szag terjengett. Tusáztak egyik nap, majd másnap is. de győzni egyik sem tudott. Petrovics, aki bátran együtt küzdött a muzsikjaival, fennszóval parancsolta:

Nem hátrálunk. Mindhalálig itt csatázunk, ám a királyt és a Nikolka cárt is átküldjük a másvilágra. Nekünk nincs veszteni valónk. Kétszer senki sem halhat meg és egyszer így is. úgy is meg kell halnunk.

Igazat szólsz, Petrovics — mondták a petrovánok — harcoljunk hát mindvégig. Hadd tudja meg a király, hogy őt a nép már nem sokáig tűri. Nekünk a szabadság, neki a halál.

Az emberek megértették Petrovics igazát és sziklaként állták a királyi és a cári katonák támadásait. Ágyúval lőtték őket, nem hátráltak. Szuronnyal támadtak rájuk, ők is szúrtak-vágtak. Sok-sok ideig támadták Petrovicsot, de legyőzni őt sehogyan sem tudták.

A király ekkor elkurjantotta magát és a nép apraját-nagyját a harcmezőre hajtatta.

Egyszer csak Petrovics látja ám. a csapataival szemben a harcmezőn leánykák és asszonyok, meg aggastyánok és vénasszonyok jönnek. Hát nem lőhetett. Mondta is az embereinek, nehogy rájuk lőjenek. Ez idő alatt a király rohamra küldte a lovasait. Azok kivont karddal a kezükben kiugrattak a síkra. Elkerülték a sokaságot és tüstént hegyibe estek Petrovics hadainak. Olyan verekedés támadt, hogy azt sem elmondani, sem leírni nem lehet. Egyszóval, Petrovicsék összeakaszkodtak a katonákkal, de a harc egyenlőtlen volt. A király katonái ezerszer többen, Petrovics emberei pedig csekély létszámban voltak. Sokan meghaltak.

Amikor a harc elült, a király elrendelte, a petrovicsokat mind-mind egy közös gödörbe kell verni, hogy senki meg ne tudhassa, hol van a sírjuk és abban ki van eltemetve. A katonák mindenkit egy közös sírba húzgállak bele. Sok napig húzgálták, míg végül mindet belehúzták. Amikor a gödröt temetni kezdték, abban némelyek még éhek. A katonák, mert a legyőzői­tekkel hasonszőrűek voltak, a még előket, a sebesülteket a gödörből kihúzgálták és behordták egy cserjésbe. Valaki Petrovicsot is kihúzta a sírból és odébb a fűre fektette. Fektében, ahogy magához lén, körülnézett. Egy hegy magaslott a síkon, és alatta Petrovics élve és holtan eltemetett harcosai.

Hogy aztán Petrovics hová lett, azt senki sem tudja, ám egy vagy két esztendő múltán, titkon elhozták őt Barguzinba és az Annuska Kuznyecovánál kvártélyozták. Mindezt saját maga sorolta el az An­nuskának, aki nekem továbbadta. Petrovics eljárogatott hozzánk Jelkinoba [Jelkino; kis falu Barguzintól három kilométerre. Napjainkban ez a falu már nem létezik, a lakói átköltöztek Sapankovo nevű faluba, amely Barguzmtól kb. öt kilométernyire található.] és Tolsztihinoba. Csak úgy gyalogszerrel Molokovoba [Sepenkovo régi neve] is elsétált, de Agafonovoba [A múlt század derekán lengyel száműzöttek által alapított falu, amely Sepenkovo és Csitkan falvak közti részen épült. Ma ezt a falut csupán ketten lakják, a többiek elvándoroltak Barguzinba és más falvakba.] nem mehetett. Még Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére sem engedték meg, hogy oda mehessen!

Engemet nagyon is ismert, de alig szólt hozzám, mert hozzá képest még leányka voltam (10—15 éves, 1851—1856 közt), ugyan mi­ről beszélgethetett volna velem. Arra mégis igen jól emlékszem, hogy a bátyámmal halászni járt és mesterien tudott varsát fonni. Olyan varsákat készített, hogy az itteni parasztok közül senki sem tudta utána­csinálni. A Barguzin-folyóban kerítőhálóval is halászgatott. A jégen körmös vasakon járt. Cobolyra nem vadászott. A távoli havasok csúcsai után nem vágyott. — Petrovics inkább lakatoskodott. Karliccsal huzamos ideig zárakat és kulcsokat gyártoltak, de bámulatosan értettek az ikonok újrafestéséhez. Olyan festékük volt. hogy mihelyt rákenik, már ragyog is. Istent nemigen hitte, de soha nem szidta, nem ká­romolta, nem gyalázta.

Beszélgetéseiben korlátozta a tilalom. Kifogás esetén azonnal be­idézték az őrsre, hogy elbeszélgessenek vele. Onnan mindig szomorúan tért vissza, önmagáról senkinek semmit el nem mondón, de mindnyájan tudták, ó a feltámadott. Hogy az emberek miképpen tudhatták meg, azt nem tudom. de amikor erről ót magát kérdezlek, olyankor csak elmosolyodott és azt mondta. ez mesebeszéd. Utána, akárha rocskából ömölték volna nyakon, hirtelen elkomorodott.

Karlics sem mondott Petrovicsról semmit. Karlics halála után már ő sem élt sokáig. Tán öt esztendőt, ha megért. Meghalt és a Karlics mellett temették cl. Az öregek itt a környéken mindenfélét beszéltek róla. Annuska, nyugodjék békében, akkorjában gyakran emlegette, hogy a megboldogult nagyon jó ember volt. Sajnálatos, hogy ennek az embernek, bár sokáig élt közöttünk, mégsem tudja senki rendesen sem a keresztnevét, sem a családi nevét. Olyan idők jártak, nem tehettünk róla. Hanem ezután elmondom maguknak, hogy Petrovics itten sok emberen segített. Ó maga orvosságokat csinált, és azután ingyen szétosztogatta. Mindenféle nyavalya gyógyításához értett és a betegek mindahányan úgy jártak Karlicshoz, meg őhozzá, akár egy doktorhoz. Ezért is emlékszünk rá ezen a vidéken. Ehol a bátyám, aki is ót jól ismerte, és tudta róla, hogy jó ember volt. meg az egyszerű emberekkel barát módra viselkedett.

Hallon Jozef tanúságtétele

Malacka,szlovákul Malacky városkában él a Hallon család. Különös titkot őriznek: megboldogult Hallon Jozef orosz hadifogságba esett az I. Világháborúban és a Bajkál-tó környéki Vengerszkaja településen raboskodott. 1971-ben bekövetkezett haláláig meggyőződéssel hirdette, hogy látta Petőfi sírját és találkozott a nagy költő leszármazottjával.

Hallon Michal , az unokája tud tanuskodni a nagyapa emlékéről, miszerint  Vengerszkajaban, a magyar hadifoglyokhoz érkezett egyszer egy nő, aki Petrovics Alexander – Petőfi Sándor leszármazottjaként mutatkozott be és kérte a hadifoglyokat, hogy erről tegyenek jelentést, ha hazatérnek Magyarországra. Az emlékezetben nem maradt meg a nő kora és az sem, hogy Petőfi gyermekének, unokájának, vagy dédunokájának mondta magát.

Hallon Jozef iskolaigazgatóként dolgozott és unokája elmondása szerint valamikor a hatvanas években egy újságíróféle kereste fel a nagyapát és figyelmeztette őt, hogy nem teszi jól, ha ezt a Petőfi-emléket terjeszti – mert ezzel nevetségessé teszi magát. Hogy honnan érkezett ez az idegen, nem tudjuk, de azt Hallon Michal megerősítette, hogy ezután a nagyapa már nem szívesen beszélt idegenek előtt szibériai emlékéről.

Az 1849-es  orosz deportálásokról

Mivel édesapám, id. Kiss Pál nagyon fontos, Petőfivel is kapcsolatos első világháborús élményét hagyta rám, nevekkel, térképpel, útvonalmegjelöléssel, ezért úgy érzem, hozzá kell szóljak Kéri Edit aug. 31-i Szolgaföldben c. cikkéhez, és Hermann Róert okt. 12-i válaszához, a bécsi szibériai tervhez.

Édesapám Przmyslnél esett orosz fogságba 1915. márciusában és Szibériába került, a csitai fogolytáborba, mely a Bajkál tón túl van, Kína közelében. Majd nyáron fakitermelésre vitték őket dolgozni Daraszunba, mely Csitától kb. 80 km-re van ÉK-re, egy hegyen. Ők hárman kimelegedvén, vizet kértek egy 80-on felüli öregtől, a 32 faházból álló falu egyik lakójától, és amikor egymáshoz magyarul szóltak, az megfordult és elsírta magát: „Fiaim, ti is magyarok vagytok?” Bevitte őket a házába, ahol a priccs fölött egy 48-as csákó és egy magyar zászló darabja volt felszögezve a falra. Elmondta, hogy ő Csapó Mihály, egy tanyán született Nagyszalonta környékén, kocsis legény volt Makai Gábor szalontai földesúrnál, amikor bevonult Aradon, 16 éves korában a háborúba.

Elmesélte nagy visszavonulásukat a Maros mentén 1849-ben. Ők Dicsőszentmárton és Medgyes között estek orosz fogságba, igen sokan, és az oroszok vonultatták őket fel, északra, majd a mai Ukrajna felé, Csernovicba és onnan tovább. Az idősebbek közül sokan meghaltak útközben a nehéz, hosszú szibériai út alatt. A Bajkál tavon túl Csitába vitték, és ott osztották szét táborokba őket. Két magyar itt él még Daraszunban közülük. Mindhárman találkoztak az Antipika-i táborban, ami nem messze van Csitától, – kb. 1850-ben – Petőfi Sándorral, aki nagyon beteg, sápadt, beesett szemű volt. A tábor kórházi, 4-es sz. részlegében feküdt. De onnan a Pestyanka-i tábor kórházába vitték át. Mindhárman kezet fogtak vele, de úgy hírlett, hogy kb. 6 év múlva meghalt.

Ők nem írhattak és nem mehettek haza, így később megnősültek, orosz feleségük és családjuk lett. Öt gyerekéből két fiú volt, akiket otthon tanított egy kicsit magyarul. Felesége meghalt, unokái voltak és dédunokái.

Apámékat nagyon felkavarta az eset és elmesélték a táborban. Később 3 tiszt elment velük újból Daraszunba, jegyzetfüzetekkel és térképpel. Ez a 3 tiszt volt: Endresz György főhadnagy, repülőtiszt, – aki később elsőként repülte át az óceánt Magyar Sándorral együtt – valamint Prónay György százados (akinek a századában volt egy ideig Gyóni Géza is) és Foyta Tibor hadnagy. Csapó áthívta a két másik magyart is a beszélgetésre: Kirner Ferencet és Minarovics Vendelt, aki cirkuszos volt és 1920-ban hazajött a vöröskereszt által a világháborús foglyokkal együtt, apámat fel is kereste Balatonkenesén. A csitai táborban volt Endreszékkel együtt a Przmysli vár védője Hermann Kuzmanek altábornagy is. Mindhárman elmondták fogságba esésük történetét; – ők mellesleg úgy gondolták, hogy Petőfi is Dicsőszentmártonnál esett fogságba, – ám előtte nem ismerték. Endreszék térképéről azonosították az útvonalat, saját jegyzeteik és emlékezetük szerint:

Fogság: Medgyes, Erzsébetváros és Dicsőszentmárton közt; utána: Marosludas, Torda, Kolozsvár, Szamosújvár, Dés, Nagybánya, Máramarossziget, Rahó, Körösmező, Tatár-hágón át: Deljatin (mai ukrán és orosz nevükön), Kolomija, Csernovic, Edinet, Mogiljev, Jampil, Krizopil, Bersad, Uman, Novoarchangelsk, Kirovograd, Olekszandria, Kremencsuk, Poltava, Harkov, Belgorod, Kurszk, Zima, Irkutszk, Bajkál-tó, Ulan-Ude,  Hilok, Petrovszk, Csita, Antipika és onnan ők Daraszunba. (Kb. 7-8 ezer kilométeres út!)

Endreszék mindent feljegyeztek, rájuk is óriási hatással volt az eset. Később átment a 3 tiszt Antipikába és Pestyánkába is, kutatni Petőfi nyomait, mert a két tábor 1914-től ismét tele volt!! 1920-ban hazajőve hiába mondták el mindenütt, nem hitték el, sőt kinevették őket. Foyta Tibor a 30-as években, 36 körül elvette a parlament házelnökének, Almássy László (sz. 1869) lányát, nála is próbálkozott: kutatás, expedíció, levelezés, stb. által keresni Petőfi nyomait, de neki sem sikerült. Egyszer voltam Foytánál apámmal, az Istenhegyi-úti Almássy-házban.

Édesapám 1892-ben született, nem érte meg a barguzini kutatást és ásatást. Pedig biztosan jelentkezett volna! Én emigrációban éltem ’56 után, német repülőgéptervező és hajótervező mérnökként dolgoztam, pár éve települtem haza. 80 éves vagyok, és úgy érzem, kötelességem ezt leírni a Magyar Nemzet számára, és ezzel nemzetem számára is! A további kutatások végett.

Hermann Róbertnek azért nincs igaza abban, hogy számára bizonyíték, hogy bár június 3-án Ferenc József kérte a minisztertanácsot, hogy jelöljék ki a pontos szibériai deportálás helyét, de egy hét múlva, 10-én nem vették bele a „hivatalos szerződésbe”, mert a történelem tele van titkos paktumokkal, a hivatalosak mellett. Óriási szégyen lett volna leírni, hogy mihez voltak kénytelenek folyamodni! ’56-ban sem kötött szerződést Kádár Hruscsovval a Szibériába indított ifjakról, pedig lekopaszítva Ungváron szabadultak meg ettől, az ENSZ beavatkozására! Ez bizonyított tény, sok tanúval. És a ’45-ös „malinki robot”? Volt szerződés? Hermann Róbert a tv Aranyfüst vitáján azt mondta Kéri Editnek: Az 50-60 bajkálontúli találkozásokról szóló hadifogoly-elbeszélés: mese – mese – meskete. Az apám sose hazudott, komoly ember volt! Endreszék családjában is lehetnek térképek, leírások! El kell hinni az élményeiket! Sokszor a történelem hiányzó kockái ezek! Én biztos vagyok benne, hogy édesapám nem hazudott!

Tisztelettel: olvasható aláírás – Kiss Pál, 8174 Balatonkenese, Fő u. 26.

Tanúk: 1. Kéri Edit, AU – VII.465729

2. Velőné Ballók Brigitta sz. sz. 2-640624-2998

Manasses Dániel

Adorján Miklós erdélyi író a Magyar Polgár 1877. júniusi számában
arról számol be, hogy “Manasses Dániel” országszerte terjeszti a hírt,
miszerint a messzi Oroszországban találkozott Petőfivel. A mócsi
szolgabíró kihallgatta, s mindent publikált a sajtó…

“Manasses Dániel” így országos hírű lett. A hír elterjedésének
ellenére nem volt tiltakozás, egyetlen egykori szemtanú sem állott
elő, hogy tapasztalatának erejével vétózzon. Az ügy ott fordult meg,
hogy “Manasses” úr egy picit túlszínezte történetét, így kisebb
külpolitikai vihart kavart. Helfy Ignác interpellált az
Országgyűllésben, s lassan már Európa-szerte arról beszéltek, hogy
Oroszország lábbal tiporja a népjogot. Tisza Kálmán válaszában nem
sokat tudott mondani… A dolog vége egy leleplezés (vagy politikai
ráfogás?) lett, mely Gyarmaty Miklós kolozsvári alispán nevéhez
kötődik: “Manasses Dániel” Papp János! Papp János, aki írástudatlan, s
noha azt híreszteli, hogy belépett a cári seregbe, ott éveket
szolgált, ám mint “kiderült” a vezényszavakat sem ismeri…

Kocsis Katalin nagyapja is volt Petőfi sírjánál

A Facebook Petőfi-csoport oldalán jelentkezett Kocsis Kati név alatt- feltételezhetően – Kocsis Katalin.  Gyerekkorában hallotta a történetet az édesapjától, miszerint a nagyapja járt Petőfi sírjánál.

Próbáltam közelebbi információkat megtudni tőle, de csak arra emlékszik, hogy hadifogolyként járt a nagyapa Szibériában, akit ő már nem is ismert. „…Gyerekkoromban hallottam, ami nem most volt, hogy a foglyok megkeresték Petőfi sírját a kevés szabadidejükben. Képtelenségnek tartom, hogy azok a meggyötört emberek hazudtak volna.”- emlékszik vissza Kocsis Katalin.

Válasznak is tekinthető ez a rövid megjegyzés egyes „tudósok” olyan vélekedésére, mint “…Azért mert néhány szélhámos hazudott valamit a 20. század elején, rohanjunk Szibériába?…”(Hermann Róbert, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokhelyettese, a Magyar Történeti Társulat elnöke)

Ide kívánkozik egy „rokon” történet, amelyet egy Malacka-i (Malacky – Szlovákia) család őriz: Hallon Jozef első világháborús hadifogoly hozta a hírt Szibériából, hogy magyar fogolyársaival többször is járt Petőfi sírjánál. Vengerszkája nevű településen volt a táboruk, ahonnan nemzeti ünnepek alkalmával látogatták meg a sírt, versekkel, énekekkel emlékeztek nagy költő-elődjükre. Egyszer látogató is érkezett közéjük, egy nő, aki Petőfi leszármazottjaként (unoka vagy dédunoka?) mutatkozott be és üzent Magyarországra: itt élt Petőfi Sándor és itt élnek leszármazottai.

Hol is született az Én vagyok az örök kérdőjel kezdetű vers? Vengerska – szelo! Véletlen egybeesések?

A családom egyik elődje Szibériába volt hadifogoly. Gyerekkoromba hallottam, ami nem most volt,hogy a foglyok megkeresték Petőfi sírját a kevés szabadidejükbe. Képtelenségnek tartom ,hogy azok a meggyötört emberek hazudtak volna.

Sándor Fuksz:Kedves Katalin! A nevére emlékszik annak a hadifogolynak, aki járt a Petőfi sírjánál? És hol lakott? Köszönjük! Minden apró hír fontos.

Kati Kocsis: Sajnos én már nem tudok semmi mást,ezért nem is írtam le eddig.Gyerekkoromba mesélte az apám a nagyapámról, én már nem is ismertem sajnos.Ezért is érdekel annyira ez a téma.

Sándor Fuksz: A név és a lakhely érdekes lehet.

N.N. hadifogoly naplója

N. N. hadifogoly visszemlékezései 2. rész

Czakó Gábor

„Amikor 1919 novemberében feleségemmel összeházasodtunk, egy másik lakásba költöztünk, ahol egy nagy szobánk és konyhánk volt, a melléképületben pedig már 1920 tavaszán dolgozhattam. Az első nagyobb munkám egy cséplőgép javítása volt, aztán mikor híre ment a jó munkámnak, jött a második cséplőgépjavítás is. Ekkor jutott eszembe, hogy Krasznojarszkban valaki említette, hogy látta PETŐFI sírját. Már akkor eldöntöttem, hogy ha már ennyi időt éltem Szibériában, mielőtt hazamegyek, felkeresem. A sógorom és a cséplőgép tulajdonosa, aki nagyon hálás volt nekem, segített elintézni, hogy engedélyt kapjak az utazásra. Az út elég körülményes és fáradságos volt, de végül csak eljutottam abba a Bajkál-tó északi részén található kis faluba, Kerezs-Körözsre, ahol a temetőben már könnyen ráakadtam a sírra. A sír a többi közül kiemelkedett, hiszen, mint mondták, őt tartották a falu alapítójának. Kétméteres kovácsoltvas, ortodox kereszt díszítette a sírt, rajta nyomtatott latin betűs felirat vastáblán: Alexander Stjepanovics Petrovics honveg emagi halva itt: 1857. május 18. Ő csinálta falut: Körözsöt.”

1915. október elsején értünk a fogolytáborba és még aznap lehullott a hó, megkezdődött a tél. A várostól három kilométernyire volt a kaszárnya. Az egyik fogoly, SURÁNYI ISTVÁN bácsi, aki odahaza lakatos lehetett, kulacsokból egy vaskanálban alumíniumot olvasztott és abból csöveket öntött, majd földarabolta és gyűrűket formált. A gyűrűkbe vörös rézből, vagy ezüst pénzből betéteket helyezett, és arra monogramokat véstünk. Ezekkel elég jól kerestünk, nekem fél liternyi ezüst pénzem volt. Ebből vettem magamnak, meg három társamnak, HULA BANDInak, CSÁNYl VINCÉnek, SZEKÉR PISTÁnak fasírozottat, mákos buktát, töltött cigarettát a táborban. Később engem egy másik barakkba lakoltattak át, amelyet legalább másfél méter mélyen a földbe építtettek és ettől igen nyirkos volt. Biztos ezért történt, hogy mindkét lábamon a bokámtól a térdemig vizenyős buborékok keletkeztek, aztán amikor kipukkantak, víz folyt ki belőlük és seb maradt utánuk. Járogattam orvosi kezelésre, ahol szesszel megkenték. A seb ettől leszáradt, de másik helyen új buborékok keletkeztek. A magyar orvosunk azt ajánlotta, ha lesz munkaalkalom a szabad levegőn, oda jelentkezzem. 1916 tavaszán mezei munkára lehetett jelentkezni. Bandi, Csányi Vince, Surányi bácsi, ZAJOVITS, a fodrász, Barabás Dénes, Hauman Bálint és még sokan éltünk az alkalommal. Én szép sötétkék ruhát csináltattam és ingeket varrattam. A bakancsom még jó volt.

VONATTAL, HAJÓVAL UTAZTUNK majd gyalog mentünk tovább. Mi tizenöten, köztünk Surányi bácsi, Zajovits és egy szobafestő Jelovszkában maradtunk. Nekem már útközben, a gyaloglás közben elmúltak a lábamról a sebek, a buborékok. Este érkeztünk meg. A fodrászt és engem egy szűcsmesternél szállásoltak el. Másnap reggel kivonultunk a piactérre. A falusiak már tudták: felfogadhatnak bennünket munkára. Teljes ellátás mellett havi négy rubelt kellett fizetniük nekünk.

Az elhelyezkedés elég könnyen ment. Egy méhészeti szövetkezetnek kaptárakat kellett csinálni, ketten vállaltuk Surányi bácsival. Ketten egy bőrüzembe, egy pedig a boltoshoz ment segédnek, a többiek mezőgazdasági munkások lettek. Voltak cigány zenészeink is, de ők hamar ott hagyták a falut: az első alkalommal visszamentek a fogolytáborba. Visszament télen Zajovits, a fodrász is, de az úton a szánon megfagyott, Bijszkban temették el.

Amikor surányi bácsival bevégeztük a kaptárok készítését gondoskodnunk kellett más munkahelyről. így aratáskor átmentünk a módosabb gazdához, a bőrüzembe, de ott is mindent vállaltunk. Szekrényt csináltunk és kaptárakat. Surányi bácsi ajánlatára magyar szisztémájút. Sietni kellett a munkával, mert október elején már verembe kellett rakni a méheket és csak áprilisban lehetett kihozni. Egy alkalommal a vízimalom tulajdonosa, aki egyébként műszakilag felkészült ember volt, elkért engem munkára. Egy három és fél méter átmérőjű fogaskereket kellett építeni. Nagyon tetszett a főmolnárnak a munkám. Két hétig dolgoztam nála és kaptam érte tizenöt rubelt. De nekem egy hónapra csak négy rubel járt. így a keresetemet oda kellett adni a gazdámnak, aztán még két hetet nála is dolgoztam és így a tizenötből visszaadott négy rubelt.

És most a faluról, az itteni szokásokról, emberekről is szeretnék szólni. A nép errefelé nagyon zárkózott és nagyon pedáns. A földjük jó termő, fekete föld, két méter mélyen humusz. A települések legfeljebb ötven-hatvan évesek voltak. A falvakban nagy piactér van, ahol nagy gabona hombárok is állnak. A méretekre jellemző, hogy a piac kb. száz holdnyi területet foglal el, a falu pedig körben hatezer holdat. A településeket körben rúdkerítéssel bekerítik, azért, hogy nyáron a szarvasmarhák, juhok, lovak, sertések őrzés nélkül legelhessenek. A tehenek estefelé hazamennek fejésre, de a lovak egész éjjel legelnek. A juhokat csak nyírásra terelik be, nem fejik őket, tejüket a bárányok szopják ki. A libák, kacsák és a tyúkok a ház udvarán tanyáznak. Érdekes, hogy nálunk a kacsa nem költ, de Szibériában igen. Pulykát nem láttam.

A mezei munka áprilisban szántással, vetéssel, boronázással kezdődik. Búzát vetnek leggyakrabban, de emellett zabot, rozst, árpát, kölest és burgonyát is. A búzavetés eltart, amíg a fű megnő kaszálásra. Olyankor hagyják abba a szántást-vetést és kezdődik a kaszálás. A határ elég nagy, mert a másik falu negyven kilométernyire van. így húsz kilométeres körzetben bárhol lehet kaszálni, vagy szántani, ha a földdarab még nem foglalt. Láttam amerikai kaszáló gépeket, amikbe két lovat fogtak be, de kézi kaszával is dolgoztak. Az asszonyok, lányok is kaszálnak. A hosszú nyári napon estére már száraz a széna, másnap összegyűjtik.

Szombatonként a nép fürödni megy, vasárnap pedig a templomba. Ha egy idegen lép be a házba, akkor először az ikon felé fordulva négy-öt keresztet vet és csak aztán köszönti a háziakat.

Étkezés előtt és után is a keresztvetés járja, és valami imát mondanak hozzá. A reggeli nyolc óra felé volt, amikor már kisült a friss kenyér és cipó a kemencében. A cipó darált hússal, vagy valamilyen gyümölcsfélével bélelt. Szoktak adni kölesből készült kását is, amit olvasztott vajjal ízesítettek. Mindehhez teát ittunk, kevés tejjel.

Délben a leves az első fogás, amiben krumpli, káposzta és más zöldség meg kis húsdarabkák főttek. A leveses tálat az asztal közepére teszik és ebből fakanállal mindenki kanalazhat. A fakanál azért jó, mert bármilyen forró lehetett a leves, nem égette meg a száját. Második fogás: köles vagy hajdina kása, amit szintén egy tálból fogyasztottunk. Végül az elmaradhatatlan tea, mert hideg vizet nem szoktak inni. A vacsoránál az ebédre föladott fogásokat kínálták. A mezőn bográcsban készült az ebéd, csak a kenyeret hozták ki a faluból. Gyümölcsök közül a piros szeder, a földi eper, a málna, a vadon termő piros és fekete áfonya járta, alma, körte, szilva egyáltalán nem termett.

A falusiak ruházata tavasszal egy blúzszerű ing volt. Ha hűvös volt, erre vették föl a térden alul érő esőköpenyt. A jó bőszabású nadrághoz bőrcsizmát viseltek, ami inkább hasonlított a bocskorhoz, azzal a különbséggel, hogy szára térden felül ért. A nők hosszú, nagyon bő szoknyát és fejkendőt hordtak, ősszel meg előkerültek az irhabundák és a filccsizmák. Filclapot használtak alvásra is. Csak a családfő és a felesége aludt magas ágyon, a többiek 2-3 cm vastag filclapot kaptak, arra egy párna került és subával takaróztunk.

A tél október elején kezdődik és március végéig tart, s a hőmérséklet mínusz 40-50 fok. Ha az ember utcán kis csípést érez az arcán, utána pedig a bőre kifehéredik, akkor nem szabad hirtelen meleg helységbe menni, mert a fagyás helye a melegtől kisebesedik. Ezt úgy lehet megelőzni, hogy mielőtt a házba lép, a hidegben dörzsölgeti az arcát, hogy meginduljon a vérkeringés.

Az állatok télen is szabadban vannak. Szénát hetente kétszer-háromszor lovas szánokkal hoznak be nekik a tanyáról. Egy-egy karaván nyolc-tíz egylovas szánból áll, amit két ember irányít. Az egyik elöl ül, a másik pedig a lemaradt lovakat biztatja leghátul. Érteni kell ennek is a módját. PODMANICZKI REZSŐvel, a bugaci erdésszel történt egyszer, hogy két szánnal indult a tanyára. Irtó nagy szél volt, Rezső behúzta az arcába a subáját és csak rángatta a gyeplőt. Egyszer csak a ló megállott, Rezső hiába nógatta. Erre körülnézett, hát bizony a kapu előtt állott a ló, ahonnan elindultak.

Az állatokat még télen is lehajtják a befagyott folyóra itatni. A jég ilyenkor kb. 70 centi vastag, ezen ügyesen léket vágnak, széleket képeznek ki, hogy az állat lába véletlenül se csússzon be.

Minden házhoz tartozott a folyó közelében lévő fürdőépület is. Fából készült, fapadlóval és polcokkal. Az egyik sarokban állt a kövekből kialakított tűzhely. Amikor a kövek átforrósodtak, vízzel telt csebrekbe dobták. Aki bírta, az a kövekre vizet loccsantott, ettől aztán olyan gőz keletkezett, hogy alig lehetett kibírni. A bátrabbak a felső polcokra feküdtek és nyírág-seprűvel paskolták magukat és közben folyton jajgattak. Néha annyira felforrósították magukat, hogy utána meztelenül kiszaladtak a hóra és meghemperegtek benne. Általában először a férfiak fürödtek, de ahol elég nagy volt a fürdőház, ott az egész család: szülők, nagyszülők gyerekek — egyszerre.

A nagy hidegben megfagyott az élelmiszer is. A levágott sertést, vagy marhát egészben, vagy feldarabolva megfagyasztották és úgy vitték a piacra. A ludakat tisztítás után hideg vízbe mártották néhányszor és úgy akasztották fel szellős helyre.

EL KELL MÉG MONDANI, hogy Szibériában nagyon jó levegő volt.

Penczinger Henrik, egy bácskai fiú azt mondta, ő ennek köszönhette az egészségét. De nem is volt orvos a háromezer lelket számláló faluban. A három nagyobb vegyeskereskedésben lehetett kapni némi cseppeket, de ha valaki meghűlt, inkább a fürdőházban, a gőzzel hozta helyre magát. A sebre a javasasszony adott valamilyen viaszos kenőcsöt. Egyszer gyulladásba jött a bal hüvelykujjam és úgy fájt, hogy aludni sem tudtam. Erre a házigazda ajánlotta, hogy reszeljek krumplit és kössem rá az ujjamra. A krumpli reggelre összehúzta az ujjamból a gennyet egy csomóba és azt ki is vettem. Fájós, véres szemre aludttej sűrűjébe mártott rongyot tettek. Két-három éjszakai kötés után a szem meggyógyult. Máskor meg kelések keletkeztek a nyakamon. Egy szibériai polgár azt ajánlotta, hogy egy-egy késhegynyi apróra zúzott kénport vegyek be, három napon át. Segített rajtam. Az egyik fogolytársunk, ZSÉDELY András messze lakott a központtól és egyszer elmaradt a vasárnapi gyűlésekről. Engem bíztak meg, tudakoljam meg az okát. Amikor Andrást felkerestem, panaszkodott, hogy az egész testén kelések gyötrik, és ha mozdul, kifakadnak és gennyes minden fehérneműje. Neki is ajánlottam a kénport. Két hét múlva meggyógyult és vígan jött a gyülekezőbe.

1917 őszéig voltunk a bőrüzem dolgozói, akkor aztán jött a forradalom és minket már nem tekintettek hadifoglyoknak. 1918 tavaszán fuvarosokat fogadtunk és Bijksz városba, a táborba mentünk, abban reménykedve, hogy hazaszállítanak bennünket, vonattal. A vonat azonban nem jött és 1918 májusában fellángolt a Kolcsak admirális vezette ellenforradalom. Megkezdődött a fehérek uralma Szibériában. Sok hadifogoly maradt a falvakban, arra gondolva, majd csak értesítik őket, ha hazamehetnek. A tábori életet nem szerettem, most meg különösen nem, hogy elvágták a lehetőségét is annak, hogy útra kelhessünk hazafelé. Egy alkalommal meglógtam a táborból és találkoztam Hauman Bálinttal, egy bánáti fiúval. Vállalta, hogy elvisz engem Martinováig, ahol dolgozott. így is történt. Késő éjjel értünk Martinovába és onnan a következő éjjel tovább gyalogoltam egyedül. Nappal egy kendertáblában húztam meg magam. Este már ott voltam gazdámék méhesében és egy asszonnyal üzentem PANNA MIHAILOVÁnak, a volt munkaadóm lányának, akinek már régebben is udvaroltam, hogy itt vagyok, ő hozott nekem útravalót, törülközőt, gyertyát és gyufát, hogy a következő éjszaka tovább mehessek Taptuskába. Ott találkoztam egy aradi építésszel, ÁDÁMIval, aki megígérte, hogy elhelyez engem egy olyan községbe, ahol nem keresnek, ahol nyugodtan élhetek. A falu nevét elfelejtettem, de arra emlékszem, hogy óhitű oroszok lakták. Papjuk nem volt, mert mindenki a Bibliát olvasta és prédikálni is tudott. Itt megint az volt a feladatom, hogy rajz után kaptárakat készítsek. Ádámi elmagyarázta nekem, hogy ebben a faluban nem tűrik a dohányzást. Lemondtam hát róla, bár nehezemre esett. Ezen kívül még az a furcsa szokás is dívott náluk, hogy nekem külön asztalt terítettek, levágták a kenyérszeleteket, a tányéromba levest, húst tettek, de edényeimet, evőeszközeimet külön kezelték. Nem fogadták el tőlem a vadon termő áfonyát és málnát. Mindennek okát akkor értettem meg, amikor Bécsből, a fogságból hazajött a család egyik tagja. Hat hétig ő is az én asztalomnál evett, és miután — imádságain keresztül megtisztult, akkor fogadták a saját asztalukhoz.

SZEPTEMBER VÉGÉN JÖTT EGY UKÁZ, hogy a hadifoglyok jelentkezzenek irataikkal a községházán. Nekem nem voltak irataim. Amikor megmondtam a fehér tisztnek a nevem, azt válaszolta: éppen téged keresünk. Ezzel a sorsom megpecsételődött, mert a tisztnél volt egy lista azokról, akik a bijszki fogolytáborból elszöktek. Rács mögé kerültem. A fogda ablakán rács volt, de az üveg hiányzott. Méltatlankodtam, ne tartsanak ilyen hideg helyiségben, hanem azonnal szállítsanak vissza a fogolytáborba. Az őr azt mondta, nincs fogat, amivel vigyenek. Már három napja voltam a fogdában, amikor egy puskás csendőrfélével útnak indítottak. Minden faluban másik lovas kocsira szálltunk, amelyik köteles volt a következő faluig szállítani a hivatalnokokat, az inspektorokat, és ha úgy adódott, a letartóztatottakat a csendőrkísérettel együtt. Amikor a kocsi beérkezett egy-egy faluba, a kocsis már kiabálta, hogy csioprik, rólam meg azt: restant. Erre a fél falu kivonult és mindenki hozott magával valami útravalót: cipót, szalonnát, tojást. Vagy négyszer váltották a lovakat. Éjjel tizenegy óra lehetett, amikor a városba érkeztünk és a csendőr a börtönhöz kísért. Átadott engem, meg a pecsételt borítékot. Egy nagy, bútorozatlan terembe kísértek, ahol a padlón foglyok kuporogtak. Leültem a kis batyumra, de elfeküdni nem tudtam, mert nem volt annyi hely.

Másnap egy fegyveres őr átkísért a fogolytábor parancsnokságára, ahol egy cseh őrmester fogadott. Később bejött egy másik tiszt is, akivel németül társalogtak. Ott tudtam meg, hogy milyen tragédia zajlott le azon az éjszakán, amikor én a fogdában voltam. Néhány magyar vörösgárdistát és olyan szökevényeket, mint én, kivittek a táborból és a fogolytemetőben kivégezték őket. Harminchét magyart ölt meg a kivégzőosztag. Az elhantolást hajnalban török hadifoglyok végezték, akik a még életben lévő sebesülteket nem akarták eltemetni.

Semmi kétségem nem volt, hogy rám is ez a sors vár. De ismét megmenekültem a haláltól. Az őrmester már zárkába akart küldeni, amikor bejött egy orosz tiszt. Ő úgy rendelkezett, hogy azonnal vegyenek be a létszámba és osszanak be a tizenötödik századba, a technikusokhoz. „Elég volt a vérengzésből, nincs több megtorlás” — mondotta.

Persze, ha egy nappal korábban érkeztem volna, akkor én is pihennék a közös sírban. A harminchét magyarnak — TÖRÖK önkéntes úr közbenjárásával — a temetőben betonoszlop emléket emeltek és arra írták föl a neveket. Amikor később felkerestem a síremléket, a nagy oszlop mellett egy kisebben már ott volt Török önkéntes, budapesti törvényszéki bíró neve is.

A TÁBORI ÉLETET újból SZOKNI kellett. Egyik nap egy orosz őrmester a barakkban kiszólított néhányunkat és a bijszki katonai parancsnokságra kísért. Nekem azt a feladatot adták, hogy a kaszárnyákat, istállókat és az egész fogolytábort térképezzem fel. Amikor a térképet rajzolgattam, gyakran felkeresett egy orosz főhadnagy. Tetszett neki, ahogy oroszul beszélek és megbízott, hogy az orosz tiszti kaszinó személyzetét segítsem neki összeállítani. Sikerült egy huszonnégy fős, kiváló gárdát összetoborozni. A herkulesfürdői nagyvendéglő szakácsa, HUBAI, budapesti elsőrendű pincér, később tüzér ezredes a vörös hadseregben, egy zalai meg egy trencséni pincér, FARKAS JÓZSEF nagyváradi könyvelő-pincér, egy tiroli cukrász, egy alvinci román pék, egy Csík megyei székely, és POLACSEK, a dicsőszentmártoni bérelszámoló, büfés, beszerzők, konyhafiúk, egy fodrász és egy ruhatáros stb. A FIRSZOV-féle ház első emeletén két nagy terem állt a vendégek rendelkezésére, az egyik az étterem, a másik a táncterem. A büfé helyiségében helyezkedett el a zenekar, amely cseh, német és magyar zenészekből állt. Ők adták a talpalávalót minden szombat és vasárnap este. Gyönyörű táncestélyek voltak. A tisztek díszben, ki-ki a régi ezredének egyenruhájában. A hölgyek gyönyörű ruhakölteményekben. Táncoltak valcert, polkát, karocsászkát, krakowiakot, mazurkát és csárdást. A terem közepén voltak a táncosok, körben a székeken ültek a hölgyek és a kísérők.

A kaszinó ebédet és vacsorát is adott az orosz tiszteknek, jutányos áron. A konyhát egy orosz főszakács irányította. Polacsek és én felváltva vezettük a büfét, ahol ebédjegyeket árultunk és szendvicseket, süteményeket szolgáltattunk föl. Ital nem volt, csak Újévkor.

Mi, a hadifogoly személyzet egy ideig a tiszti konyháról étkezhettünk, de azután az orosz főhadnagyra rájött a spórolás és azt mondta, hogy attól kezdve legfeljebb a legénységi konyháról kaphatunk ebédet. Erre mi mindennap ebédjegyet vettünk és továbbra is ott ettünk. A telet így húztam ki, 1918 novemberétől 1919 tavaszáig. Májusban újra csábított a falu. Régi munkaadómtól kértem egy „igénylő” írást, azzal a táborparancsnokságon megszereztem a szükséges engedélyt és visszamentem Elcovkára. Önálló műhelyt nyitottam. Csatlakozott hozzám Podmaniczki Rezső bugaci erdész is. Mindenféle munkát vállaltunk, többek között a zagodnovai fűszerkereskedőnek száztizenkét kaptárt készítettünk. Néha teljes ellátást kaptunk és még valami pénzt is. Amikor a kaptárakat befejeztük, az újonnan épült fatemplomnak faragtunk deszkaburkolatot. Szép nyári időben, a szabad levegőn, a templom udvarán dolgoztunk.

1919 őszén a hadifoglyok közül sokan a városba mentek, de Rezső és én, meg még néhányan ott maradtunk. Odaköltözött még egy alföldi cipész is, orosz feleségével és annak leányával. Kiváló mester volt, Pannának például egy nagyon szép, sárga csizmát csinált. Az iparom is szépen fejlődött. Mindent csináltam: szövőszéket, balalajkát, kredencet, szerszámokat, bútorokat stb. Közben a kapcsolatom is erősödött Panna Mihailovával, szövögettük a jövőnket. Édesanyja meghalt, édesapja újból házasodott. Bátyja hazajött a német hadifogságból. Panna hivatali munkát végzett, részt vett a népszámlálásban is. Helyettesített az iskolában és otthon a tímárüzem iratait vezette. Egy novemberi napon TROFIMOVÉK, a postamesterék és Fjodor Vasziljevics Fiklisztov kereskedő azzal álltak elő, hogy házasodjak meg, vegyem el Pannát. Erre Fiklisztovval szánon elmentünk leánykérőbe, Panna szüleihez. Mihail Andrejevics nagy nehezen beleegyezett, 1919. november 19-re kitűztük az esküvőt. Ezek után, ahogy szokás, készült a kelengye, abroszok, asztalkendők, lepedők, párnahuzatok, dunnahuzatok, ágyruhák stb.

Egyik NOVEMBER ELEJI ESTE, alighogy elaludtam, Rezső felébresztett, hogy valamit kiabálnak az utcán. Felgyújtottam a lámpát, éjfél volt. Mint kiderült, berontottak a faluba ROGOV emberei, négyszáz lovas partizán. Néhányan bejöttek a házba, ahol laktunk és puskával a padlót döngetve követelték, mondjuk meg, kik vagyunk. Rezsőnek szép irhabundája volt, szakállat viselt, én is jól öltözött voltam, így azt vélték, hogy fehér tisztek vagyunk. A szomszédok igazolták, hogy magyar hadifoglyok vagyunk és munkával keressük a kenyerünket. November 11-én aztán jött a hír: fehér gárdisták tartanak a falu felé. Erre nagy riadalom támadt és a négyszáz főnyi partizáncsapat menekült, amerre látott. A sok patkolatlan ló csúszott, amíg elérték a hegygerincet. Komikus látvány volt, ahogy a nagy izgalomban meneteltek, maguk után húzva lovaikat.

Tényleg jött egy zászlóalj fehér katonaság. Megszálltak a faluban, senkit nem molesztáltak és két nap múlva továbbmentek. Erre a partizánok visszajöttek. A kántortanítót kivégezték, mert ő látta vendégül a fehér zászlóalj parancsnokát. A templomot is kirabolták, a papot azonban nem bántották, de leintették a szolgálatteljesítéstől. A pap elhagyta a falut és Bijszkbe ment, ahol hivatalnoki állást kapott. Meg kell még említenem a zavaros napok eseményei közül, hogy a zágodnovai papot a partizánok halálra verték, egy másik faluból való kiskereskedőt pedig a piactéren tarkón lőttek. Aztán jöttek a még nehezebb napok, amikor tizenegy módosabb gazdát becitáltak a községházára, ahol törvényt ültek fölöttük: ingre, gatyára vetkeztetve, mezítláb kivitték őket a nagy hidegben az udvarra és tarkólövéssel végeztek velük. A kivégzők visszamentek a községházára, otthagyták a kivégzetteket, hogy megkeményedjenek a fagyban. Kettő közülük azonban magához tért és hazavergődött. Az egyiket otthon ápolták, vérző sebeit bekötözték, de a partizánok érte mentek, visszavitték és agyonlőtték. A másik, aki anyósom húgának a férje volt, csak a kapuig ment, ott ruhát, bundát, csizmát, élelmet és kötést kért, majd lóra ült és elvágtatott a határba. Belefúrta magát egy szénakazalba, két hétig hiába keresték. Akkor kijelentették, ha előkerül, nem bántják. Tényleg nem is bántották, de szegény mindig rettegett.

Ezek az idők egyébként is veszélyesek voltak, mert senki sem tudta, ki milyen elgondoláson van, ki a forradalmár, és kinek a javára. így történt, hogy SACKIJ VILOSZTONYI két fiát megölték egy malomnál, ahol bujkáltak. Nagy volt a felháborodás, és a városból a párt kiküldött egy osztagot, hogy az esetet vizsgálják ki és torolják meg. De kin? A két koporsót én csináltam szegény fiúknak. Az osztagban pedig az én tiszti kaszinóbeli személyzetem néhány tagja is benne volt, köztük Farkas Jóska, a váradi könyvelő, Polacsek, a dicsői bérelszámoló, a trencséni és a pesti pincér, MAJOROS, a kolozsvári fiú, aki később a pétervári osztrák-magyar követség főnöke lett. A felsoroltak mind szívesen látott vendégeink voltak és ez sokat jelentett akkor nekik, később nekünk. Két hétig lóháton száguldoztak a faluban, aztán elvonultak. Mondjuk, csend lett. Egy ideig. Mert hamarosan két jól öltözött bundás fiatalember érkezett a faluba és át akarták venni a járási hivatalt. Még írást is mutattak. Megbeszélték az illetékesekkel, az ideiglenes vezetőkkel, hogy délután két órakor lesz az átadás, a község népe előtt. A két fiatalember megjelent a hivatal bejáratánál. Egyikük felolvasta a rendeletet, amit a központban hoztak meg. Mindenki figyelmesen hallgatta. Egyszer csak a tömegből két puskalövéssel leterítették őket. Az egyiket ott temették el, a másik holttestét a felesége elszállíttatta.

Amikor 1919 novemberében feleségemmel összeházasodtunk, egy másik lakásba költöztünk, ahol egy nagy szobánk és konyhánk volt, a melléképületben pedig már 1920 tavaszán dolgozhattam. Az első nagyobb munkám egy cséplőgép javítása volt, aztán mikor híre ment a jó munkámnak, jött a második cséplőgépjavítás is. Ekkor jutott eszembe, hogy Krasznojarszkban valaki említette, hogy látta PETŐFI sírját. Már akkor eldöntöttem, hogy ha már ennyi időt éltem Szibériában, mielőtt hazamegyek, felkeresem. A sógorom és a cséplőgép tulajdonosa, aki nagyon hálás volt nekem, segített elintézni, hogy engedélyt kapjak az utazásra. Az út elég körülményes és fáradságos volt, de végül csak eljutottam abba a Bajkál-tó északi részén található kis faluba, Kerezs-Körözsre, ahol a temetőben már könnyen ráakadtam a sírra. A sír a többi közül kiemelkedett, hiszen, mint mondták, őt tartották a falu alapítójának. Kétméteres kovácsoltvas, ortodox kereszt díszítette a sírt, rajta nyomtatott latin betűs felirat vastáblán: Alexander Stjepanovics Petrovics honveg emagi halva itt: 1857. május 18. Ő csinálta falut: Körözsöt.

A falubeliek elmesélték, hogy 1849-ben, Fehéregyházán, egy kora hajnali ütközetben több honvédtiszt orosz fogságba került, köztük Petőfi is. Egy kukoricás szélén megsebesült, egy kozák járőr pikával megsebezte. 1850-ben Petőfi a többi — akkor már elbocsátott — hadifogoly társával alapította ezt a falut.

Alig akartam hinni a szememnek és fülemnek, hiszen annyi hír keringett Petőfi eltűnéséről, haláláról és feltételes sírjáról. De azt, hogy Szibériában lett volna eltemetve, arról nem hallottam és nem is olvastam soha.

1920 őszén már azt a hírt kaptam Bijszkből, hogy nemsokára kiürítik a fogolytábort és hazaszállítják a hadifoglyokat. Mindenki mehet haza, viheti a feleségét, gyermekét. Panna biztatott, hogy utazzam Bijszkbe és tudakoljak meg mindent. Közben a faluban jó néhány hivatal, ügyosztály keletkezett, nem sok jóra számíthattunk. Engem és a kovácsmestert is felszólítottak, hogy a leendő közműhelyeknek legyünk a tagjai.

Bijszkben megtudtam, hogy egy vonat indul a volt hadifoglyokkal, de pontos indulási időt mondani nem tudnak. Mire én visszaérkeztem, Panna már felkészült az útra. Gyűjtötte a vajat, száraz kenyeret, tojást, szalámit, sonkát, levágta a tyúkokat, és befagyasztotta. Elcseréltük a tehenet és a lovat egy-egy irhabundára, az edényeket, porcelánokat, bútorokat elajándékozgattuk. Elindultunk hát Sabinkára, ahol Panna távoli rokonai laktak. Az volt a szándékunk, hogy itt várjuk meg a vonat hírét, hiszen Sabinka csak tizenkét kilométerre volt a várostól. Szívesen fogadtak a rokonok, de egy kis irigység megzavarta ottlétünket. Egy Szent Antal-lánc miatt letartóztattak bennünket és a járási fórum elé vittek kihallgatásra. Vallási propaganda terjesztésével vádoltak. Egyetlen kérdést tettek föl: „Ki volt neked Jézus? Isten vagy ember?” Erre én azt feleltem: „Istennek fia, a mi megváltónk.” Egyebet nem is kellett mondanom, megállapították a „tényállást”: én egy orosz pap vagyok és hamis papírokkal akarok külföldre jutni.

Az összes iratainkat elszedték és pár nap múlva beszállítottak a városba, a Csekába. A Cseka egy olyan fórum volt, amely saját felfogása szerint ítélkezhetett, kurta eljárással elítélhette, kivégezhette a gyanúsítottat, nem tartozott senkinek számadással.

EGY HOSSZÚ FOLYOSÓ VÉGÉN ÜLT egy fegyveres Cseka-tiszt. Neki adtak át bennünket, meg a lezárt borítékot. Amikor a tiszt átnézte az iratainkat, odaintett engem. Magyarul kérdezte tőlem: „Maga magyar?” — Igen, feleltem. — „Tudja ezt bizonyítani, öt megbízható kommunista tanúval?” — Már soroltam is a neveket, elsőként Farkas Józsefet, aztán Polacseket stb. A tiszt telefonon hívatta Farkast, aki azonnal megjelent. így tíz nap után, szombaton délben kiszabadultunk a letartóztatásból, és még délután kigyalogoltunk Sabinkáig. Nagy volt a csodálkozás a rokonságban. Éppen karácsony volt. Az ünnep után visszatértünk Bijszkbe, béreltünk szállást és jelentkeztünk a munkaközvetítőben.

1921. január 2-án beléptem dolgozni a városi üzemek vezetőségének műszaki irodájába, mint a vasöntöde beosztott rajzolója. Lakást közösen béreltünk BARABÁS DÉNES erdélyi, deményházi molnárral. Vele jöttünk haza később. Lakásadónk férjének filcüzeme volt. Az üzemnek kellett egy épület, amelyben egy cserépkályhaszerű melegítő asztalt — egy lapos téglaalkotmányt — akartak felállítani. Ezen kb. 40-50 fokon göngyölítették, terítették a finoman fésült gyapjút, majd egy teknőben fürösztötték. Elvállaltam a helyiség építését. Boronákból kellett összeállítani az épületet. Egy ajtaja volt és mennyezete, fedele. A kályhát egy horvátországi fiú vállalta. Segítségemre Szilágyi József, egy kanadai fiú volt, együtt emelgettük a boronákat. Hivatal után dolgoztunk. Szilágyi úgy került hadifogságba, hogy 1914-ben az apja hazaküldte Szabolcsba, nősülni. A nagyapjánál szállt meg, és az első este beállított a vacsoránál hozzájuk két kakastollas kalapos úr. Csak annyit kérdeztek: „Maga Szilágyi József?” 1914 májusában besorozták. A diplomáciai bonyolítás még tartott, amikor megkezdődött a háború és ő Szibériába került.
1922. május 24-én indult a vonatunk Pétervár irányába. Panna hét hónapos állapotos volt. Szegény HORNISCHER Feri későn tudta meg, hogy a vonat Bijszkből indul. Mire feleségével és kisleányával megérkezett, a vonat már elment. Barnaulban, egy napi vonatjárásra egy hétig vártunk a szemipalatinszki szerelvényre. Ha megtudhatta volna Feri, beért volna bennünket. Martinovában mindent felszámoltak, újra kellett berendezkedniük. Később rajtam keresztül levelezett édesanyjával, Aradra. Aztán meghalt.

AMIKOR JÚNIUS VÉGÉN PÉTERVÁRRA ÉRTÜNK, az osztrák-magyar követségen jelentkeztünk. Nem kaptunk valami biztató felvilágosítást. Akkor szedték össze a túszokat a tanácsköztársaságiak cseréjére. Nevem után engem is a túszok közé soroltak. Aztán kihallgatásra mentünk Majoroshoz, aki az egyik vendég volt nálunk, Elcovkán, onnan volt az ismeretség. Ő volt a követségen a főnök. Rögtön megígérte, elintézi, hogy nem leszek túsz és az első vonattal visszamehetünk Szibériába. Mi mindenképpen haza akartunk menni, Erdélybe. Végre sikerült hajóra szállni. Négy napig utaztunk Stettinig. Pár nappal később vonattal Berlinbe, majd Prága és Kassa érintésével Szatmárra értünk. Itt két napot időztünk és Nagybánya-Zsibón át 1921. július 17-én este Désre érkeztünk. DEÁK ZOLTÁNÉKnál szálltunk meg és este bekísértük Pannát a szülészetre. Másnap reggel négy órakor megszületett kisleányunk, Gizike.

Petőfi unokaöccse is Szibériába került! 
Az Új Tükör 1988. január 31-i számában jelent meg ez az írás Kubinyi Ferenc tollából. Egy újabb bizonyítékul szolgál, hogy érkeztek honvédek Szibériába a szabadságharc után:

“Két évvel ezelőtt egy 27 órás életrajzi interjút készítettem a magyar közelmúlt egyik legérdekesebb és legkalandosabb életű emberével, dr. Feri Sándorral. A Legfelsőbb Bíróság Elvi Tanácsának elnökeként vonult nyugdíjba. Kilencvenegy éves, szeretetre méltó „öregúr” volt, a szó nemes értelmében… Magas kora ellenére esze úgy vágott, mint a beretva. Adatai ellenőrizhetően egytől-egyig pontosak voltak…
A gyöngyösi diák 1914 júliusában került Budapestre jogásznak. Egy évig volt egyetemi polgár. 1915 tavaszán behívták a K.U.K. 38. gyalogezredébe… tizedesként került az orosz frontra. Tíz hónapos tűzvonalbeli szolgálat után, éppen szabadságra készülődött, amikor beütött a Bruszilov-offenzíva. Ezerszám kerültek orosz hadifogságba. Azután a szokásos hadifogolysors következett. Szibéria, bányamunka, fakitermelés, vasútépítés. Az 1917-es forradalmi változások után – már szabadon – Jekaterinburgba került. A fiatal Feri Sándor teljesen apolitikus alkat volt. A véletlen játszott közre, hogy kapcsolatba került a bolsevikokkal… Feri Sándor a barátjuk lett, és rövidesen már a Vörös Hadsereg soraiban harcolt egészen a tífuszig… 1920 januárjában, szerencséjére, élve lépett ki a kórház kapuján. Bolsevik barátai segítségével, mint lábadozót, Petrográdba helyezték, könnyű beosztásba.
Hetekbe telt az út. Megérkezése után a volt osztrák-magyar nagykövetség hajdani épületében jelentkezett… Hol őrszolgálatban volt, hol Husztinak segédkezett a legénységi állományú magyar honvédek visszatelepítésében. Életének egyik érdekes találkozásáról így beszélt:
– A Szmolnij kapujában állandóan nagy volt a mozgás és a forgalom. Különféle hivatalokba igazítottuk el a messze földről érkezett embereket. Vitás ügyekben, ha én voltam az őrségparancsnok, döntenem kellett a bebocsátásukról. Egyik augusztusi délelőtt értem jött az egyik katona, hogy menjek, mert egy fura figura áll a kapu előtt.
Rongyokba csavart lábú, koldus kinézetű, hosszú, fehér szakállas, vénségesen vén muzsik állt odakint. Kérdeztem, hogy mit akar. Azt válaszolta, hogy szeretne hazamenni. Mondtam neki: – Eredj csak bátyuska, ki tart vissza? Úgy nézett rám, mint aki már réges-régen megszokta, hogy sehol sem értik meg. Lassan felelte: – De én hadifogoly vagyok! Nem érted?! – Csodálkoztam: – Mi vagy te, bátyuska, hadifogoly? – Az… – bólintott – én magyar honvéd voltam és 1849-ben estem orosz fogságba. – No, erre még jobban kikerekedett a szemem. Gondoltam, próbára teszem. Magyarul folytattam a kérdezősködést: – Azóta itt élsz, mint hadifogoly? – Nem itt – mondta, már kerékbe törve a magyar nyelvet -, Szibériában. Azután visszaváltott oroszra. – Hát te magyar vagy? – érdeklődött. Bólintottam. – Ha magyar vagy, akkor biztosan hallottál az én unokabátyámról, Petőfi Sándorról. – Hallottam hát, de hát ő elesett… – El bizony, szegény feje – helyeselt az aggastyán -, én is hallottam idekint… az anyáink voltak testvérek. Mariska néne volt a nagynéném.
Amennyire kivettem az előadásából, hat vagy hét évvel volt fiatalabb a költőnél. Kételkedtem, tovább faggattam. Mindent tudott a Petrovics családról, legalábbis annyit feltétlenül, amennyit én tudtam. Az öreg az erdélyi harcok idején került hadifogságba. Abban az időben persze nem járt még vonat. Gyalogosan terelték át a foglyokat a Kárpátokon. Később az egyik trénkocsira került hajtónak. Szerencsés volt, mert így, bár egy esztendő is eltelt, de élve érkezett meg Szibériába. Talán tíz esztendőn keresztül próbálkozott a hazatéréssel. Azután beletörődött a változtathatatlanba és ott maradt. Megházasodott, két lánya irdatlan távolságra ment férjhez, felesége is meghalt. Húsz éven keresztül teljesen egyedül morzsolgatta napjait. Azután 1915-ben a kis település közelébe magyar hadifogolytábort építettek. A honvédek megérkezése után hívták az öreget tolmácsnak. A magyar bakáktól értesült később arról is, hogy vége van a háborúnak, mehetnek haza. Ekkor határozta el, hogy a kedvező alkalmat nem szalasztja el, és végre valahára ő is hazatér, elvégre, hadifogoly. Megkapta a hivatalos papírt, mely igazolta hadifogoly mivoltát és azt is, hogy 71 évvel ezelőtt esett orosz fogságba. A többi magyarral együtt ült fel a vonatra, és így jutott el a Szmolnij kapujáig. Nekem azt mondta, hogy haza akar jutni, hogy hazai földbe temessék el. Futólag még azt is említette, hogy Félegyházán még házrésze is van. Számon tartotta jussát.

Azután a mocskos condra helyett kerítettünk neki egy félig orosz, félig magyar katonaruhát, és rendbeszedtük. Huszti Ferenc ellátta a hazatéréshez szükséges papírokkal. Pár nap múlva az öreg magyar muzsik a többiekkel együtt felszállt a hajóra és elindult utolsó útjára… hazafelé. Rövidesen én is útra keltem, és a csóti, majd a hajmáskéri szűrőtáborokon keresztül megérkeztem szülővárosomba, Gyöngyösre, a m. kir. rendőri felügyeletbe.

Talán egy esztendő múlva – újra az egyetemen – egy félegyházi kollégától érdeklődtem a Petőfi-unokatestvérről. Az évfolyamtársam pár nap múlva meghozta a választ. Az aggastyán szerencsésen hazaérkezett. A hosszú utat még kibírta, de azt követően rövidesen meghalt.”

1. Dr. Feri Sándor a Legfelsőbb Bíróság Elvi Tanácsának elnökeként vonult nyugdíjba. Kilencvenegy éves korában jegyezték le visszaemlékezéseit. Adatai ellenőrizhetően egytől-egyig pontosak voltak…

A gyöngyösi diák 1914 júliusában került Budapestre jogásznak. Egy évig volt egyetemi polgár. 1915 tavaszán behívták a K.U.K. 38. gyalogezredébe… tizedesként került az orosz frontra. Tíz hónapos tűzvonalbeli szolgálat után, éppen szabadságra készülődött, amikor beütött a Bruszilov-offenzíva. Ezerszám kerültek orosz hadifogságba. Azután a szokásos hadifogolysors következett. Szibéria, bányamunka, fakitermelés, vasútépítés.

Az 1917-es forradalmi változások után – már szabadon – Jekaterinburgba került, majd mint lábadozót, Petrográdba helyezték, könnyű beosztásba. Hetekbe telt az út. Megérkezése után a volt osztrák-magyar nagykövetség hajdani épületében jelentkezett… Hol őrszolgálatban volt, hol Husztinak segédkezett a legénységi állományú magyar honvédek visszatelepítésében. Életének egyik érdekes találkozásáról így beszélt:

– A Szmolnij kapujában állandóan nagy volt a mozgás és a forgalom. Különféle hivatalokba igazítottuk el a messze földről érkezett embereket. Vitás ügyekben, ha én voltam az őrségparancsnok, döntenem kellett a bebocsátásukról. Egyik augusztusi délelőtt értem jött az egyik katona, hogy menjek, mert egy fura figura áll a kapu előtt. Rongyokba csavart lábú, koldus kinézetű, hosszú, fehér szakállas, vénségesen vén muzsik állt odakint. Kérdeztem, hogy mit akar. Azt válaszolta, hogy szeretne hazamenni. Mondtam neki: – Eredj csak bátyuska, ki tart vissza? Úgy nézett rám, mint aki már réges-régen megszokta, hogy sehol sem értik meg. Lassan felelte: – De én hadifogoly vagyok! Nem érted?! – Csodálkoztam: – Mi vagy te, bátyuska, hadifogoly? – Az… – bólintott – én magyar honvéd voltam és 1849-ben estem orosz fogságba. – No, erre még jobban kikerekedett a szemem. Gondoltam, próbára teszem. Magyarul folytattam a kérdezősködést: – Azóta itt élsz, mint hadifogoly? – Nem itt – mondta, már kerékbe törve a magyar nyelvet -, Szibériában. Azután visszaváltott oroszra. – Hát te magyar vagy? – érdeklődött. Bólintottam. – Ha magyar vagy, akkor biztosan hallottál az én unokabátyámról, Petőfi Sándorról. – Hallottam hát, de hát ő elesett… – El bizony, szegény feje – helyeselt az aggastyán -, én is hallottam idekint… az anyáink voltak testvérek. Mariska néne volt a nagynéném. Amennyire kivettem az előadásából, hat vagy hét évvel volt fiatalabb a költőnél. Kételkedtem, tovább faggattam. Mindent tudott a Petrovics családról, legalábbis annyit feltétlenül, amennyit én tudtam. Az öreg az erdélyi harcok idején került hadifogságba. Abban az időben persze nem járt még vonat. Gyalogosan terelték át a foglyokat a Kárpátokon. Később az egyik trénkocsira került hajtónak. Szerencsés volt, mert így, bár egy esztendő is eltelt, de élve érkezett meg Szibériába. Talán tíz esztendőn keresztül próbálkozott a hazatéréssel. Azután beletörődött a változtathatatlanba és ott maradt. Megházasodott, két lánya irdatlan távolságra ment férjhez, felesége is meghalt. Húsz éven keresztül teljesen egyedül morzsolgatta napjait. Azután 1915-ben a kis település közelébe magyar hadifogolytábort építettek. A honvédek megérkezése után hívták az öreget tolmácsnak. A magyar bakáktól értesült később arról is, hogy vége van a háborúnak, mehetnek haza. Ekkor határozta el, hogy a kedvező alkalmat nem szalasztja el, és végre valahára ő is hazatér, elvégre, hadifogoly. Megkapta a hivatalos papírt, mely igazolta hadifogoly mivoltát és azt is, hogy 71 évvel ezelőtt esett orosz fogságba. A többi magyarral együtt ült fel a vonatra, és így jutott el a Szmolnij kapujáig. Nekem azt mondta, hogy haza akar jutni, hogy hazai földbe temessék el. Futólag még azt is említette, hogy Félegyházán még házrésze is van. Számon tartotta jussát. Azután a mocskos condra helyett kerítettünk neki egy félig orosz, félig magyar katonaruhát, és rendbeszedtük. Huszti Ferenc ellátta a hazatéréshez szükséges papírokkal. Pár nap múlva az öreg magyar muzsik a többiekkel együtt felszállt a hajóra és elindult utolsó útjára… hazafelé. Rövidesen én is útra keltem, és a csóti, majd a hajmáskéri szűrőtáborokon keresztül megérkeztem szülővárosomba, Gyöngyösre, a m. kir. rendőri felügyeletbe. Talán egy esztendő múlva – újra az egyetemen – egy félegyházi kollégától érdeklődtem a Petőfi-unokatestvérről. Az évfolyamtársam pár nap múlva meghozta a választ. Az aggastyán szerencsésen hazaérkezett. A hosszú utat még kibírta, de azt követően rövidesen meghalt.

Feri Sándor, Fuchs (Gyöngyös, 1895. szept. 19. – Bp., 1986. jún. 9.): jogász, az állam- és jogtudomány kandidátusa (1959). 1915-ben mint tisztjelölt került a frontra. 1916-20-ban hadifogoly volt Oroszo.-ban, ahol először Jekatyerinburgban nevelősködött, majd a leningrádi Szmolnij őrségében teljesített szolgálatot; ismeretségbe került V. I. Leninnel és a bolsevik párt többi vezetőjével. 1920-ban visszatért Mo.-ra. 1921-25-ben gazdsági újságíró, majd banktisztviselő, közben 1922-ben jogi doktori oklevelet szerzett a szegedi tudományegy.-en és ügyvédjelölt lett. 1925-1937 között Palágyi Róbert ügyvéd irodavezetője. 1927-ben ügyvédi vizsgát tett. 1937-44-ben ügyvédi irodája volt Bp.-en. 1937-től az illegális KMP tagja; a Vörös Segély aktivistája. A II. világháború idején együttműködött Bajcsy-Zsilinszky Endrével. 1944-ben kezdeményezésére menekültek meg a halálra ítélt székesfehérvári nyomdászok, ill. Szirmai Hédi és társai az akasztófától. 1944-45-ben a szovjet NKVD, majd az MDP jogügyi osztályának vezetője. 1950-től a Legfelsőbb Bíróság tanácsvezető bírája. Mivel írásban tett jelentést az elkövetett törvénytelenségekről, 1953 elején kizárták az MDP-ből, és elbocsátották állásából. 1954-ben rehabilitálták, és visszakapta bírói állását. 1957-ben nyugállományba helyezték, többek között a Király Béla vezérőrnagyot 1956. okt.-ben rehabilitáló bírói tanácsban való részvétele miatt. 1957 után az Agrimpex Mezőgazdasági Külkereskedelmi Vállalat jogtanácsosa volt. – F. m. Magyarjog a szocialista fejlődés útján (Bp., 1950); A jog és erkölcs egyes kérdései (Bp., 1962)

OroszIgazságügyiMinisztérium

http://to75.minjust.ru/node/4144

ИСТОРИЯ ПЕНИТЕНЦИАРНОЙ СИСТЕМЫ ТЕСНО СВЯЗАНА С ЗАБАЙКАЛЬЕМ

…В 1826 году в Забайкалье прибыли декабристы, положившие начало почти столетней истории политической каторги. Вскоре за ними последовали участники польского национально-освободительного движения, борцы за свободу Венгрии (в Баргузин был сослан известный венгерский поэт Ш. Петефи)….

1826-ban a Bajkálon-túli területre megérkeztek a dekabristák, megalapozva a poliikai száműzetés 100 évét. Nemsokára utánuk következtek a lengyel nemzeti-felszabadítási felkelés és a Magyarország felszabadításáért folytatott harc résztvevői (Barguzinba volt száműzve a híres magyar költő Petőfi Sándor)…

12 мая 2014 года

Svígel Ferenc egy fényképpel tért haza a szibériai hadifogságból.
Joggal remélhette, hogy megdicsőül hazájában, ennek ellenére megszégyenült. A boszorkányperrel is felérő lejáratás ma is folytatódik – majdnem száz év után. Ez a kitüntető figyelem annak köszönhető, hogy ő nem elégedett meg azzal,hogy hírét hozza a arguzini Petrovics – Petőfi sírnak , hanem fényképet készíttetett róla és a bakancs talpában hazahozta. Nem kegyelmeztek, és ma sem kegyelmeznek Neki azok, akik abban érdekeltek, hogy az egyik legnagyobb magyar az örök ködben maradjon. De nincs szerencséjük, mert Eliaszov 1937-ben újra felfedezi a titokzatos Petrovicsot. A hírt eljuttatja Magyarorszára, de csak síri csend a fogadtatás. A másik tanú, Vinokur is levelet ír Budapestre. El is utaznak a Morvai szervezte expedíció tagjai és a megjelölt helyen találják meg azt a csontvázat, amely több mint húsz lényeges jelben egyezik Petőfi Sándorral. Most már furcsa volna a hallgatás és valakik kiötlik a legotrombább tréfát: zsidó nőnek tulajdonítja a földi maradványokat az, aki azokat csak fényképen látta.
Ha így lett volna, akkor is csak az maradhatott hátra, hogy addig keresni Petőfi csontjait, amig elő nem kerül. Ezzel szemben megtagadják az összevetést Hrúz Mária földi maradványaival. Ezzel is mintegy bizonyítva, hogy tudják az igazságot, csak azt leplezni igyekeznek.

Vinokur Jurij Davidovics levele

A címzett Kiss Dénes, költő volt. A levél keltezése valószínűleg nem pontos – lehet a fordításkor történt elírás. F.S.

Moszkva, 1989.02.02

Tisztelt Kiscsic Dénes Úr!

A Burját ASZSZK Barguzin nevű falu szülöttjeír Önnek. a nevem Vinokur Jurij Davidovics. Már 24 esztendeje Moszkvában élek.

A Trud című újság 1989. február 5-i számában A. Komratov újságíró cikkét közölte le az 1848-as magyar forradalom hőséről, Petőfi Sándorról a költőről. Ez a cikk izgalomba hozott, mert én amikor Barguznban laktam, akkor itt jártam a sírjánál. az 1840. évben született nagyapámat, Meer Davidovizs Vinokurt 1860-ban forradalmi tevékenységért száműzték Szibériába és Barguzinban az első utcában a posta mellett lakott.

Ugyanott született 1883-ban az apám és 1915-ben én is ott születtem. az Imperialista Háború után Barguzinban éltek száműzött lengyelek és magyarok. A mi házunkban lakott egy Dimitrij nevű magyar ember.

Ezek az emberek nyáron gyakran összejöttek a mi udvarunkon, ahol énekeltek, játszottak és aztán kimentek a tőlünk másfél kilométernyire levő temetőbe, hogy adózzanak a “magyar” forradalmár Petrovics Sándor emlékének.

Gyerekkoromban néha én is kimentem nagyapámmal, apámmal, bátyámmal és a száműzöttekkel együtt a “magyar”, vagy ahogy másképpen nevezték, a Petrovics sírjához, amelyen egy feliratos kőoszlop állt. Nagyapámnak az volta kívánsága, hogy őt majd e sír mellett temessék el.

A Száműzöttek néha kirándultak a hegyek lábánál elterülő Karlics-mezőre, így nevezték azt az udvarházat, ahol a gyekabrista Wilhelm Küchelbecker lakott valamikor.

A nagyapám sok jótmesét nekem a Petrovicsról. Nagyapám 85 esztendős korában, 1925-ben hunyt el, és a Petrovizs sírja mellett helyezték örök nyugalomra. Én 1932-ben elutaztam Barguzinból, hogy továbbtanuljak.

1938. évben Barguzinban ismét meglátogattam a temetői sírokat is, és elszorult a szívem a lerombolt síremlékek és az elgyomosodott, elhagyatott sírok láttán.

Barguzinból 1963-ban a szüleimet, apámat és anyámat átszállíttattam hozzám Irkutszkba, ahol laktam. A barguzini temetőben, ahol a nagyapám és Petrovics Sándor van eltemetve, ott a sírok a föld szintjével váltak egyenlővé akkorra és teljesen el voltak gazosodva.

Én a temetőt jól ismerem és a sírok helyére jól emlékszem, meg tudom mutatni azokat.

Címem: Moszkva 165264

1. Verhnyepervomajszkaja D 6 kor. 3 kv 74

Telefon: 163-43-97

Tisztelettel:

Ju. Vinokur

Zorkin vissszaemlékezése

Zorkint idézzük:
„1968-ban a Pravda Burjatyiji című újságban (Ulan-Ude) megjelent ‘Lermontov egyenruhájának titka’ című cikkem. Felhívott a szerkesztőségben telefonon L. J. Eliaszov professzor (aki később tudományos munkám vezetője lett) 
és megkért, hogy keressem fel. Még aznap találkoztunk, és Lazar Jefimovics azt mondta, hogy nagyon felkeltette az érdeklődését a felfedezésem, majd váratlanul megkérdezte: nem hallottam-e a legendát arról, hogy Barguzinban Petrovics néven a költő Petőfi van eltemetve? Azt feleltem, hogy kétszer hallottam róla, 1961-ben és 1962-ben Joszif Tyihonovics Zatyejev nyugdíjas barguzini tanártól, amikor a dekabrista Küchelbecker fivérekről érdeklődtem nála. Akkor ennek én nem tulajdonítottak jelentőséget, pontosabban kételkedtem benne. 
Csak amikor már harmadszor beszélt nekem erről a barguzini Arszentyev, aki jól ismerte a magyar nemzetiségű Z.F.Szvatost, a Barguzini Természetvédelmi Terület megalapítóját, aki állítólag A. I. Kuprin íróval levelezett (Szvatos írt neki a magyar költő és őrnagy sírjáról), akkor kezdtem foglalkozni ezzel a verzióval, de kevés anyagom volt – csak feltételezések és hipotézisek.”

Előbb azonban szeretnék választ adni a már idézett „Magyarság” újság kijelentésére, mely szerint: „Petőfinek a Baky családhoz írt leveleit most is őrzik, – a levélben megírja, hogy Szibériában raboskodik -. A leveleket nem találtam meg, de most is létezhetnek. Az azonban tény, hogy a költőnek volt Baki István nevű barátja, ki földbirtokos és postamester volt Szabadszálláson, és kivel követté jelöltetése idején találkozott…

Dienes András a legendákról

„…De ha a népnek, mely irtózik a rejtélytől és meséiben is józan, nem bizonyítják be, hogy a költő a csatatéren halt meg, a hadifogoly-legendák soha megszűnni nem fognak. Ezek a legendák természetesen még ma is élnek: 1948-ban a Centenáris Bizottság titkára megmutatta nekem azokat a leveleket, amelyekben több volt hadifogoly megbízást kér, hogy Szibériából hazahozhassa Petőfi csontjait…        (Dienes András: A Petőfi titok, 168. oldal)

Bartha János levele a segesváricsatáról

Bartha János így emlékszik:

 Petőfinkre vonatkozó minden eddigi adatok közt a V. U. közelebbi számában Thali Kálmánúr közleménye legtöbb figyelmet érdemel, mennyiben a segesvári csata némely jeleneteit Petőfi szereplésével a végső perczekig oly való hűséggel adja: mikép majd minden további okoskodás utjabevágva, s annyi legalább eléggé bizonyítva van, hogy Petőfi a segesvári csata utáni hadjáratban részt nem vehetvén, többé nem is láttatott.

Hallomásból vett adatait Thali úrnak, nagy részben én is mint szemtanu, s a segesvári csata egyik áldozata, szóról szóra igazolhatom.

De nem érthetek egyet Thali úrral, midőn Petőfi menekülését valószínűtlennek csakis azon okból véli: mert sokkal közelebb volt menekvési útjában az üldöző kozákokhoz, mint a menhellyel kinálkozó távol erdőséghez. – Ez nem elegendő ok, mert kell tudnunk, hogy a csatázás ezerféle vészeiből számtalanok a csodás menekvések, s a már bizonyosnak látszó halál sokszor bámulatosan mellőz vagy mellőztetik. – Hányszor történik képtelenséggel határos menekvés az ellen tömör sorain át, valóságos golyózápor közől, hogy az ember maga alig bírja hinni, ha már utána van! –Pedig majd minden csatában vannak rá esetek!…

Lehet, hogy Petőfi is a rohanó kozákok által leszuratott, legázoltatott, de ha sebe halálos nem volt, birhatott annyi erővel, hogy az est alkonyán – mikor sokan, igen sokan menekültek – vagy éjjel elrejtőzni vagy tovább menni képes volt. – Gyalog levén, Bemet többé utól nem érheté, kihez csakis lovasok csatlakozhattak, Petőfi pedig nem lóháton, de a Bem kocsijában – egyedül ülve – érkezett a csata szinhelyére, mely kocsit a muszkák minden társzekerekkel s ágyukkal egyetemben elfoglalván, gyalog kellett maradnia, s vagy az erdő felé sietni, vagy a tömegben vonuló csatárokat bevárni lett feladata. Mindkét esetben az lett sorsa, mi a többieké, kik mindnyájan elestek vagy legázoltattak, de azért közülük a beállt éji homályban sokkal többen menekültek, mint nappal a futók közől; a mennyiben táborunk teljes felbomlása után az ellen inkább rabolt, mint ölt, s egy-két pikadöfés, mellyel a kozák a rablását kezdte, vagy egy-két lótaposás a roham közben, nem lett mindig és mindjárt halálos. Akárhány menekült a legázolt tömegből egy karcolás nélkül, rohamközben alólesvén a többin, míg a felsők merőben széttapostattak.

Nekem az erdélyi hadjáratban kapott – kedves emlékű – sebeim Segesvárnál csak 13-mal szaporodtak, mégis megkisértém – bár a teljes vérvesztés miatt süker nélkül – a gyéren állítottéji őrök közt menekülni a közeleső tengeri felé, hova s főleg a hegytetőket borító erdőségbe, már előbb több menekvőt láttam huzódni.

Való, hogy ott az élet túl a rendin olcsó volt, mert miután Bem egyik golyója szerencsésen ternózván, felbőszíté az ellen sorait, elkeseredve legkedvesebb vezérük elestén, olthatatlan lett nálok a vérszomj, s mindent elkövettek bosszujok hűtésére, míg végül belefáradva a nagy mészárlásba, csak Bemet  kérdezék (Foszt aicse Bem?), s annyira elmerültek Bem kutatásába, hogy azalatt több menekvő honvédet bántatlanul mellőztek, s rablásuk is csak futólag történvén, legfölebb táskát, órát, gyűrüket kapdostak magokhoz. De bezzeg, egy későbben (csata után jóval) érkezett másnemű csapat a szó való értelmében nem hagyott rajtunk semmit, testvéri leereszkedéssel segítették levetkeztetni a tehetetlen sebesülteket, szokott szeszéllyel és szokatlan bátorsággal gyakorolván szuronyaikat a holtakon.

Följegyzésre méltó tanulságos részletekből áll egy 7 órai rövid csata, úgy folyván le mint segesvárnál… Mit művelt Bem kis dicső serege e csata egész folyamában, hatszor annyi ellennel szemben?… Mit állott ki a később körülvett s nagyrészint máris sebesült 5 – 600 ból állott gyalogtömeg – melynek élén utóbb csak ketten valánk – kétségbeesett dühvel, töltés hiányában, szuronnyal védve s majd egy óráig tartva magát a pika-erdők közt, honnan csak az ég vala látható?… Mit szenvedtek végre másnap a legázolt sebesültek, szívszakadva látva – még félig élő – bajtársaik erőszakos betemetését?… Sokan már ma rosszul lennének, ha csak olvasnák is, miket azokról írni lehetne…

Thali úr segesvári polgárának azon állítása, miszerint: a sebesültek közt egy, mellén pikával átütött szőke szakálu és bajszú egyént, zsebéből kiforgatott irományokkal látott, igaz lehet. – Ugyde azon tájon, merre Petőfi tartott, később a tömeggé alakuló csatárok is keresztülmenvén, közőlük temérdeken estek el; s hány szőke szakálu és bajszú tisztek lehettünk ott? nem csak átütött, de merőben átlyukgatott mellel s kiforgatott zsebekkel, mikből irományokat, Kossuth-jegyeket szélnek eregetve, érdemjeleinket lábbal tapodák a bősz kozákok!

Nemcsak a holtak, de a sebesültek nagy része – főleg a tisztek –megmeztelenítve s annyira elferdítve valánk, hogy legjobb barátomra is csak szaváról ismerhettem, de mert sorsunk úgy akará, ma is élünk.

A föllebb mondottakat nagy részben némi reményszikrával biztató előzményről kivántam adni ahhoz, mit még mondanom kell.

Csata utáni nap délutánján a sebesült Segesvár külső városába szállittatván, rajtam s Péchi István barátomon – ki szintén él, s az alább közlendő adatnak velem együtt fültanuja volt – a várban lakó lelkes Bakon-család fogott fel, s 11 héti gondos ápolásuk után, fájdalom, mint bénák keltünk fel. – Azon időközben, a csata utáni harmadik hétben történt hetivásár alkalmával betévedt hozzánk egy verebélyesi székelyatyafi, s minden előzmény nélkül, csaknem tolakodva kérdezé: „Tudjuk-e, ki volt az a Petőfi?” Meglepetésünkre következő eseményt beszéle: Csata utáni hajnalon házi kertjében egy sebesültet talált, s oláhoktóli féltében szénás padjára szállásolva, egy hétig ápolta, mire fölocsudván, pórgunyába öltözteté s napokig tartó járatlan utakon, rengeteg bérczeken keresztül át oláhországi határszélre kivezeté, s csak ott, az elváláskor mondá meg nevét… Petőfi volt.

 Mennyiben lehet egyszerü, de hazudni nem kényszerült székelyünk állitását hitelre méltatni, az érdekelt olvasók itéletére bizom. De miután jelen közleményemet is mindeddig késleltető azon tévállitások, melyek szerint Petőfi a segesvári csata utáni hadjáratokban láttatott volna, többek által merőben megczáfolvák, de másrészről az ő halála s illetőleg hol és mikénti eltemettetése mindenkorig sem valósult, közlésem további halogatását vétkes hanyagságnak tartám.” – Bartha János, volt honvédszázados (Vasárnapi Újság, 53. szám, 1860)

Fodor János nagyapjának szibériai története

Kedves Sándor! Nagyon szívesen szeretnék segíteni az ügy előrehaladásában, de 100 év távlatából, gyermeki emlékek, amelyek szintén fél évszázaddal ezelőtt történtek, nehéz érdemleges, (döntő) bizonyítékokhoz jutni. Volt hozzá olyan kérdésem is, hogy miért adták meg magukat? Válasza: A tisztek így döntöttek, azt hiszem vh. Galíciában. Nagyon kellemetlenül érezte magát, e kérdés elhangzásakor. Mellesleg nagyapámat szintén Fodor Jánosnak hívták (sz.1890.11.25. Tamásfalván, ma Hetin, Torontál VM mh.1973). Apja, András. Anyja Katalin sz. Tóth. 1914. június 28. után kezdődtek a mozgósítások, sorozások. Őt először Temesvárra rendelték, majd hamarosan gyors kiképzésre Szegedre – néhány hét. (Széna-szalma). Halványan úgy emlékszem a 32. Honvéd gyalogezredbe, majd hamarosan az Orosz Frontra. Még ez évben hadifogságba került, – nem az ő hibájukból. A fogolytáborok téli túlélése után, marhavagonokba rakva indították őket a Transszibériai vasúton kelet felé. Az Ob vagy Jeniszej folyónál megállt a vonat, ahol letörve a folyó jegét, meg tudtak fürödni. 3 hét után érkeztek Irkutszkba, ahol egy ideig fa kitermelésen dolgoztak, majd kiosztották őket magánházakhoz, munkára. Istállóban aludtak, de melegben. Végén már a háziakkal együtt étkeztek. Sőt még lakodalomba is meghívták, ahol nagyon élvezték a “különleges” Magyaros táncát. Nagyon jó kapcsolatot épített ki a lakossággal és oroszul is jobban tudott tőlem, aki az iskolában tanultam az orosz nyelvet a 60-as években. Sokat mesélt a Bajkál-tóról, amikor befagyott, azon keltek át és egyszer egy egész lakodalmas menet beleszakadt. Ott mesélték neki, hogy a környéken már réges-régen is voltak Magyar hadifoglyok (vengri) és azokat is hogy szerették, csak jókat mondtak róluk. Emlékeztek még egy “biztos magas rangú ” tisztre Olekszandr Pjetrovicsra. Megsúgták neki, hogy őt otthon, hazájában Pjetefi-nek hívták és hogy nagyon híres volt. Okos tiszt, mert sokat írogatott. Az ottani falvakban ez nem volt szokás. És hogy gazdag lehetett. Ezért felnéztek rá. Neki is megtetszhetett és maradt. Felmérte helyzetét, 10000 km-t nem lehet, az akkori körülmények között szökni. Különben is HOVA? Haza a biztos halálba? Nagyapám 1920-ban a Káspi-tengeren áthajózva került előbb Budapestre, majd azt sem tudták hová küldjék: Erdélybe, Délvidékre? Akkor tudta meg, hogy hazáját – hazánkat csúfosan szétrabolták a HIÉNÁK. Kislányai ekkor már 6 meg 8 évesek voltak és meg sem ismerték. Édesapám 1923-ban született. Most más nem igen jut eszembe. Ma már sokkal többet tudnék kérdezni, 50 év után. Üdvözlettel: F. János

Lőrincz L. László

„Hazajövet el is vittem a hírt Ortutay Gyulának, de mivel akkoriban még senki sem vette ezt komolyan, ő is gyanúsan nézett rám. (Esti Hírlap, 1989. szeptember 5.)

Két század huszár Szibériában

Néhány hét előtt jelent meg a Reggeli Hírlapban hegyaljai Kiss Géza dr. bőcsi református lelkész felhívása a volt miskolci ezredekhez, hogy ki tud valamit Petőfi orosz fogságáról? S e felhívással kapcsolatban érdekes adatoknak jutunk birtokába.

Kubassy Béla tiszalöki főszolgabíró írja a következő, új közlésekben gazdag levelet:

„Emlékezetem szerint 1918 nyarán Szibériában, a berezovkai fogolytábor legénységi osztályából felkeresett egy magyar fogoly és mint szabolcsvármegyei főszolgabírónak jelentette nekem, hogy a tegnapi napon megjelent a legénységi táborban egy nagyon öreg, 90 éven felüli orosz, aki jól beszélt magyarul és előadta, hogy ő Vengerszkája Oblasztban lakik. Igen gazdag ember, 1500 lova, jószága van. Nevét is mondta, emlékezetem szerint Juhász, Pásztor, ilyesféle neve lehetett, keresztneve István volt. Szabolcsvármegyében született a dadai felső, vagy a kemecsei járás egyik községében, a község nevére nem emlékszem.

Elmondta, hogy mint hovédhuszár került fogságba 1849-ben két huszárszázaddal, négy tiszttel. Két évig utaztak, míg a róluk elnevezett kerületben (Vengerszkája oblaszt: magyar kerület!) telepítették le őket. A tisztek Oroszországban imitt-amott elmaradtak tőlük, volt aki katonai szolgálatba lépett. Ez az öreg beszélte el azt is, hogy Petőfi is orosz fogságba került.”

A főszolgabíró jegyzőkönyvet akart felvenni az öreg magyar vallomásáról, de 1918 november 1-én elutaztak Berezovkáról s addig nem jelentkezett újból.

„Mint érdekességet közlöm – írja tovább a főszolgabíró -, hogy nem tudta (az öreg szibériai magyar), hogy Magyarország megvan, neki azt mondták, hogy Magyarországot az orosz cár és az osztrák császár felosztották maguk közt. Mikor megtudta, hogy koronás magyar király van, sírva fakadt. Azt sok orosztól hallottam, hogy Szibériában a Vengerszkája Oblasztban sok magyar fogoly van letelepítve az 1849-ben odahurcolt foglyok közül.”

Eddig van Kubassy Béla tiszalöki főszolgabíró levelének közérdeklődésre számottartó része…

Már Markovits Rodion: Szibériai garnizon című könyvében is olvashattunk a Szibériában hagyott honvéd hadifoglyokról. A regény az első világháborús oroszországi hadifoglyok életéről szól:

„… Hegyi bácsi, egy szakállas mérnökhadnagy letette a szemüvegét és nehéz, lassú szívvel kezdte: – Ezt mondom én is… Nem hittétek el nekem. Most már láthatjátok… – Mit, Hegyi bácsi? – Hogy mit? Egy kicsit elvétitek a lényeget. Mert itt nem az a lényeg, hogy megkérdezitek, vajon nem került-e hadifogságba Petőfi Sándor, és hogy nem él-e valahol… Nagyon szép, hogy Andrásfalván, Berezovka mellett még mindig él a nagy idők két tanúja… És szép a lelkesedés. De nem tűnik fel nektek, hogy 48 óta még mindig nem vitték haza a hadifoglyokat? Hogy a nyugalmas békenapokban sem gondolt senki sem arra, mit csinálnak 48-as hőseink Szibériában?… Szeretném tudni, ha ezekről is megfeledkeztek, vajon mi lesz a mi sorsunk? – Hegyi bácsi hatalmas tőrt döfött a szívükbe. Kínosan fészkelődtek… itt felejtették a nagy idők tanúit… Mindenféle intézmény és megmozdulás volt, de vannak Szibériában katonák, akik hadifogságuk 66. évét ülik … Itt hagyták a 48-as hősöket. Itt hagyták Petőfi Sándort.”

Papp Éva édesapja Petőfi írásokot hozott 

Barsi Ferenc Szibériában volt hadifogoly, és Petőfi írásokat hozott haza – elvette tőle a felettese.

Petőfi útja Segesvártól az iliszunszki sírig

Petőfinek és barátjának Varga Józsefnek feljegyzéseit Iliszunszkban őrzik – Segesvár alól elhurcol honvédek mindegyike megpróbálkozott a szökéssel

Legutóbbi, Petőfiről írt cikkünkben részletesen közöltük egyik kerekegyházi olvasónknak Petőfi szibériai fogságára vonatkozó adatait, amelyekkel Svígel Ferenchez hasonlóan ő is azt kívánta bizonyítani, hogy Petőfi nem a segesvári harctéren esett el, hanem onnan sokad magával Oroszországba hurcolták. Kerekegyházi informátorunk is hadifogolyként élt Szibériában. Ő is megtekintette Petőfi sírját és beszélt is az ottani negyvennyolcas hősök leszármazottaival, akik világosan emlékeztek még apáik elbeszéléseire.

Svígel Ferenc most ismét bemutatta azokat a feljegyzéseket, amelyek Petőfire vonatkoznak, s amelyekkel első cikkünkben helyszűke miatt nem foglalkozhattunk. Ezekkel kapcsolatban Svígel Ferenc a következőket mondotta:

„Mint első alkalommal említettem, Varga József nevű, ugyancsak negyvennyolcas hadifogoly volt, akit Petőfivel hurcoltak Szibériába. Ez a Varga József Iliszunszkban telepedett le, ahol családot alapított. Ennek a fia, amikor Iliszunszkban jártam magyarul is beszélő 57 éves ember volt. Két fia az orosz hadseregben szolgált, három leánya pedig férjnél volt, ugyancsak Iliszunszkban. Ez a Varga mutatta meg nekem édesatyja és Petőfi jegyzeteit, amelyeket lemásoltam. Mikor hazajöttem Oroszországból, felkerestem a Petőfi Társaság vezetőit, hogy bemutassam Petőfi sírjáról készült fényképet és jegyzetemet. Sajnos alig hallgattak meg. Később újra jelentkeztem a társaság akkori vezetőinél, de ismét olyan fogadtatásban részesítettek, hogy nem is mentem többet el oda, hanem elhatároztam, hogy a rendelkezésemre álló adatokat feldolgozom és könyvalakban kiadom. Sajnos két évtizede már ennek, de küzdelmes életem nem engedett arra időt, hogy a könyv megírásával elkészüljek.

                                                             Petőfi kálváriája

De hogy visszatérjek a feljegyzésekre, ezek nemcsak Petőfire és barátjára, Varga Józsefre, hanem sok más fogolytársukra vonatkozó dolgokat is magukba foglalnak.

Mikor Petőfi és vele együtt még közel 1800 magyar honvéd orosz fogságba került, a foglyokat a gyímesi szoroson keresztül Kissenev érintésével Kijevbe szállították. Itt listára írták, majd elosztották őket. Egyik részük Omszkba került, a többit Samarába küldték. Petőfi és Varga József Omszkba jutottak. Petőfi, minthogy pontosan jegyezte, hogy vándorlásuk útján milyen községeket és városokat érintettek. Vargával elhatározta, hogy Omszkból Magyarországba szöknek. Omszki tartózkodásuk tizennegyedik napján, 1849 december 4-én este elhatározásukról értesítették bizalmasabb fogolytársaikat. Ezek azonban az akkor este dühöngő hóvihar miatt igyekeztek Petőfit és Vargát meggyőzni arról, hogy kísérletük céltalan lesz, mert a hóviharban elpusztulnak. Petőfi azonban konokul ragaszkodott elhatározásához, arra hivatkozva „különb utat is tett már szélben és fagyban, nem hogy most, mikor gyermeke és felesége is várja, megijedne ettől az úttól.”

Petőfi és Varga kiszöktek a táborból. Varga József feljegyzése szerint a portyázó orosz katonák 1849. december 20-án Travník közelében fogták el őket.

Alig volt már élet bennünk – írta Petőfi egyik emlékiratában – mikor ránk találtak. Nem hittem volna, hogy ilyen hideg is létezhessen ezen a világon…

                                                              Az omszki várbörttönben

A feljegyzések szerint – folytatta Svígel Ferenc – Petőfit és Vargát Omszkba vitték és szökésért mindkettőjüket 21 napra a várbörtönbe zárták. 1849. december 30-án Petőfi és Varga a 47. számú cellába kerültek. 1850. január 2-án,, mikor Petőfi a várbörtön udvarán kötelező sétáját végezte, az udvar déli részén álló kőfal mögül éktelen ordításra lett figyelmes. Az történt ugyanis, hogy három magyar fogoly kisebb szánon hasábfát vontatott. A kis szán valamilyen okból felborult és a fa a hóba esett. A három magyar egymást okolta a bajért és szidták egymást, mint a bokrot, úgy hogy Petőfi átkiabált hozzájuk, hagyják abba a veszekedést és mondják meg a nevüket. Erre bemondták , hogy Farkas Károly, Bobor és Kovács a nevük.

• Aztán melyik volt a hibás?
• Hát ez a Bobor, a rosszseb, aki benne – felelte az egyik.

Petőfi nyugalomra intette őket, s azok ki is békültek. Másnap Petőfi engedélyt kapott arra, hogy a három magyart meglátogassa. Ekkor tudta meg, hogy mindhárman azért raboskodtak Omszkban, mert ők meg a Katolnyiki-i bányából szöktek meg.

Varga József feljegyzéseiben megemlékezik, hogy a Segesvár alól elhurcolt honvédek mindegyike megpróbálkozott a szökéssel. Sokan eltűntek. Sokan a kremencsugi, irbiti és az ufai börtönökben sínylődtek. Igen sokat a szökevények közül agyonlőttek. A moszkvai börtönben sok száz magyar az életével fizetett a szökésért.

• Ki tudja, hányan vannak már a segesváriak közül – írja Varga József egyik feljegyzésében – csak ne volna oly kín az ittlét, távol édes hazánktól… Vajon látja-e az Isten ártatlan könnyünk és szenvedésünk, hogy verje az osztrák vérszopókat mind a két kezével…

                                                  Petőfi száműzetése

Petőfi és Varga 1850. január 19-én került ki a börtönből. A íróság Petőfit, Vargát és még több szökevény magyart számkivetésre ítélt. A számkivetettek Omszkból Mikolajevszkig szánon mentek. Innen Acsinszkig az utat iszonyú hidegben ugyancsak szánon tették meg. Itt két napot pihentek, majd ugyancsak szánon Krasznojarszba jutottak. Az utat nagy havazásban tették meg. Krasznojarszkból Tulunszkba, onnan Polovinába vitték őket. Itt ismét pihenőt tartottak. Innen Verchnyeugyinszkba, majd Csitán,Potroszkon, Alexandrovszkon, Moszkoritonon keresztül 1840. március elsején Chotorszkijba érkrztek.

Az első szánon Petőfi, Varga és Nemes, a 2-ik szánon Kovács, Tóth és Farkas, a 3-ik szánon Mikes és Domorot, a 4-iken Eöttövényi, Tormás és Bobor, az 5. szánon Zombori, Kalmár, Pintér és Csizmadia nevű számkivetett magyarok ültek.

Chotorszkijban a hatóságok egy bánya vezetőségének adták át őket. Itt Petőfi bányafelügyelői megbízást kapott, a többiek a bányába kerültek.

Petőfi társainak köhögésről és mellfájásról panaszkodott. Egyik nap rosszul lett. Két napig lázasan otthon feküdt, majd kórházba szállították. Itt kilenc hónapig ápolták. Mokor a kórházat elhagyta, még 15 napig otthon gyengélkedett, azután munkába állt. Petőfinek ekkor Varga és egy Csizmadia nevű társa azt ajánlották, hogy hagyják itt ezt a rossz, egészségtelen helyet. Petőfi hallgatott a szóra és megszöktek. 1851. június 6-án Moszkovitinóba érkeztek. Innen Alexandrovszkba kocsin mentek. Varga a kocsisnak egy ötforintos Kossuth bankóval fizetett, de a kocsis a feljegyzések szerint ezüstöt követelt, vitába kezdtek, de aztán, hogy a kocsis nagyon nézdegélt valami hatósági ember után, a fuvart ezüsttel fizette ki.

                                                         Petőfit mellfájások kinozták

Petőfit itt újra mellfájások fogták el, de ennek ellenére is tovább utaztak. Korlakovban az esőzések miatt két napot időztek. 1851. június 11-én Verchnyeugyinszkban indultak, ahova nagy viharban érkeztek meg. Itt újból várakozniok kellett. Ezalatt Varga bement az ottani bazárba, ahol megtudta, hogy egy Tunguria nevű karaván indul Barguzinba. Csatlakoztak a karavánhoz, mely 15 nap alatt tette meg az utat. Barguzinba megérkezve Varga körülnézett a városban. Egy lavka ablakában álláshirdető cédulát látott. Jelentette Petőfinek, aki ennek alapján egy Ohipszk nevű kereskedőhöz szegődött. Varga pedig egy birári gazdához került. Petőfi hamarosan megnyerte gazdája bizalmát, majd rövidesen önállósította magát és kereskedést nyitott. De hogy mivel kereskedett, erről nem maradt semmiféle feljegyzés. Arról maradtak feljegyzések, hogy Petőfi egy alkalommal fegyveres cigányokkal vívott harcot, másik alkalommal egy gyermeket mentett ki az egyik környékbeli folyóból. Feljegyzés volt arról is, hogy Petőfi valamilyen okból tárgyalást folytatott egy Gábor nevű fogolytársával, aki egy malomban dolgozott.

Varga pontos feljegyzést hagyott hátra arról is, hogy Petőfi megismerkedett egy 19 éves Tatyja nevű lánnyal, akiről Petőfi nagy szeretettel beszélt. Később Petőfi megkérte a lány kezét, akit 1854-ben feleségül is vett. Petőfi ezután Iliszunszkba költözött, ahol Varga már korábban telepedett le. Petőfi itt kisebb birtokot bérelt és azon gazdálkodott.

Petőfi boldog életet élt a feleségével, 1855 októberében azonban megbetegedett és kórházba szállították. Pár heti kezelés után hazaengedték. Úgy látszott, meggyógyult, mert a karácsonyt jó kedvvel töltötte felesége mellett.

                                                               Petőfi halála

Petőfi 1856 januárban meghűlt és ágynak dőlt. Felesége bármilyen szeretettel ápolta, mégis kórházba kellett szállítani, ahol májusban tüdővérzést kapott és pár napra rá feleségétől és fogolytársaitól körülvett kórházi ágyán halt meg.

Temetésén a magyarok részéről a Varga család, Nemes, Pintér és Gábor nevű negyvennyolcas honvédek vettek részt. Petőfit Iliszunszkban a Donszkaja-ulica végén lévő temetőben temették el, a temető bal sarkában, az ároktól nem messzire az erdő mellett. Keresztfája, amit én fényképeztettem le, körülbelül 120 centiméter magas és 10 centiméter széles. A keményfából készült táblába hat díszszöveget véstek be.

Petőfi sírját Herbert kisasszony, a svéd vöröskereszt megbízottja is megtekintette 1916-ban. Ez a nővér egyébként Barguzinba is elment, ahol beszélt azzal az Ohipszk nevű kereskedővel is, akinek édesatyjánál Petőfi dolgozott. A fiatal Ohipszknál egyébként 1916-ban Törösi Béla 51-es gyalogezredbeli és egy Emerich Menhold nevű osztrák származású hadifogoly dolgozott, akik szintén igazolni tudnák Petőfi egykori otttartózkodását.

A Petőfire vonatkozó feljegyzések bizonyára ma is elérhetők Varga unokáinál, mert a legidősebb Varga azzal hagyta hátra ezeket, ha ő nem is, talán fiai vagy unokái egyszer eljuttatják még Magyarországba…

                                                                                      xxx

Az idő múllik… Lassan száz éve lesz már annak, hogy halhatatlan költőnk eltűnt az erdélyi csatatéren.

Vajon mikor hoz annyi áldozatot a nemzet, hogy Petőfi sírjának felkutatására egy magyar bizottság végre kiutazhasson?               

                                                                                                                                       Abonyi Ernő

Magyarság 1940.szept. 4. 7. oldal         

Sistyik István, kállói plébános találkozása Petőfivel a hadifoglyok között
T.Pataki László: „Negyvennyolcas” emléknyomok (részlet egy újságcikkből)

„…Grabbe orosz cári tábornok és vagy harmincezer embere maradt itt 1849-ben legtovább, egészen Komárom elestéig, tehát Világos után…Sistyik István plébános arra biztatta a környékbeli népeket, hogy ne engedelmeskedjenek a bagi réten állomásozó cáriak parancsának „süssön minden ház öt kenyeret a hadnak”… Gödöllőre vezették elő, Fekete Mihály, kállói fogatos vitte a szekerén,…aki akkor még nem tudta, hogy mekkora utat tesz meg Sistyikkel és másokkal. Ott rövid úton elitéltetve, Temesvárra szállította a foglyok közé a kállói plébánost, aki a tömegben találkozott egykori iskolatársával. Ő mutatta a sebesültet „ez meg itt Petőfi…” Fekete ezt a társaságot szállította az internálásba. Sistyik és barátja útközben megszöktek. Fekete végig ment a kocsijával, négy hónap volt vissza az út…”
Megjelent a Nógrád 1988 március12-i számában.

Ezt a történetet Koncz István, Fekete Mihály dédunokája mondta el Kozár Gyula helyi plébánosnak 1969-ben, akiről a cikk szól.
Első hallásra, olvasásra hihetetlennek tűnik, hogy egy ilyen fontos hír miért nem terjedt el gyorsan és miért nem maradt fenn? Hiszen cáfolta, cáfolhatta volna a Segesvár melletti halál általánosan hangoztatott tényét. Az is különös lehet, hogy miért nem mondta el ugyanezt Sistyik plébános iskolatársa, amikor hazatért? A hallgatás és felejtés tényét csak akkor érthetnénk meg, ha ismernénk azokat a tiltásokat és büntetéseket, amelyekkel azon személyek találkoztak, akik hírt mertek adni a költő túléléséről majd hadifogságáról. Barátosi Lénárt Lajos naplójában elmondja, hogy dédnagyapja 10 év várbörtönt szenvedett azért, mert megmutatott egy írást arról, hogy Petőfi túlélte a segesvári csatát. A tiltások és figyelmeztetések a mai napig tartanak. A barguzini expedíció egyik résztvevője a közelmúltban erősítette meg azt az információt, hogy őt is figyelmeztették már: nincs biztonságban, ha nem hagyja abba Petőfi lehetséges szibériai életének vizsgálatát. A közelmúltban szervezett Petőfi előadás házigazdáját is magas rangú illetékes hívta fel, hogy nem kellene ezzel a problémával foglalkozni, hiszen le van már ez az ügy zárva és sokan meghaltak már a tanúk közül.(F.S.)

Wiszniewski és Malinowski

„akik 1867-es amnesztiájuk után Svájcba menet átutazóban Magyarországon beszéltek Petőfi szibériai raboskodásáról” (Borzák Tibor: P. S.)

Fábián Béla felszólalása az Országgyűlésben

Hermann Róbert kérdésére: “Egyébiránt, ha ennyi kiváló, írástudó ember tudott Petőfiről, meg a többi szibériai 1849-es hadifogolyról, hogyhogy egyiküknek se jutott eszébe 1919-1944 között ezt a tudást megosztani a magyar közvéleménnyel? Bizonyára őket is megvette az Akadémia…”
Erre a következőt válaszolom: Még nem tudjuk, hogy miképpen sikerült minden hírt eltüntetni vagy elferdíteni, de az is érdekes kérdés lehet, hogy Fábián Béla figyelmeztetése sem keltette fel a múltbeli és mai kutatók figyelmét.

Fábián Béla felszólalása az országgyűlés képviselőházának 104. ülésén, 1932 június 14-én, kedden.
Az 5. bekezdés az 1849-ben Oroszországba elhurcolt magyar hadifoglyokról szól.

1. Képviselőház! Bocsánatot kérek a t. Háztól, hogy a napirendnél vagyok kénytelen a t. Ház figyelmét néhány percre igénybevenni, de teszem ezt azért, mert az az interpelláció, amelyet a holnapi napra bejegyeztem az Oroszországban sínylődő magyar hadifoglyok ügyében, el nem mondható, tekintettel arra, hogy a holnapi napon a Képviselőházban ülés nem lesz és a magyar külügyminiszter jelenleg, úgy tudom, Genfben tárgyal, ennélfogva a magyar külügyminiszter urat innen, a Képviselőház ülésterméből kell figyelmeztetnem arra, hogy nincsen a világon egyetlen náció sem, csak a magyar, amelynek még hadifoglyai vannak.
   (Az elnöki széket Puky Endre foglalja el.)
   Valamelyik este egy nagy vacsorán voltam, amelyen csupa volt oroszországi hadifogoly volt együtt, ott voltak azok az orosz asszonyok is, akiket ezek a volt hadifoglyok Oroszországból magukkal hoztak. Nemcsak ezeknek a volt hadifoglyoknak előadásából, nemcsak a hozzám intézett levelekből, hanem az Oroszországból újonnan hazaérkező hadifoglyok elbeszéléséből is látom, hogy mindaz, előtt több alkalommal elmondottam, sajnos, nemcsak hogy igaz, hanem túlságosan kevés is. (Pakots József: Tízezerszámra vannak ott magyar hadifoglyok-)
   Ma egy német könyvben, amely egy Szibériát végigjárt német tudósnak élményeit foglalja magában, olvasom, hogy Szibériának eddigi 39 nemzetisége mellé a világháború folytán egy új nemzetiség járult és ez a magyar. Méltóztassanak tudomásul venni, hogy Szibériában vannak egész falvak, amelyekben csupán volt magyar hadifoglyok laknak és méltóztassanak tudomásul venni, hogy a vladivosztoki halászati szövetkezet vezetőségében többségben vannak a magyarok. Méltóztassék tudomásul venni, hogy amikor azt méltóztatik olvasni, hogy a mandzsúriai határon a vörös határőrök és a Mandzsúriában lévő fehér-orosz határőrök között verekedések vannak,mindenütt magyar zsoldosok vére hullik.
   Én ezeket a dolgokat már egyszer nemcsak mint hadifogoly csináltam végig, de Oroszországban az akkori cári orosz hadsereg vezérei között ott találtam egy Erdélyi nevű tábornokot, ott találtam egy Jávor nevezetű vezérkari tisztet, ott találtam az akkori mandzsúriai határvédő csapatok vezetőjét, Horváth tábornokot és ott találtam a magunk közvetlen közelében egy Radvány nevezetű kozáktisztet. Természetesen egyikük sem tudott egyetlen szót sem magyarul. Amikor aziránt érdeklődtünk, hogyan kerültek ide az orosz hadseregbe és általában Oroszországba ezek a magyarok, akkor kiderült, hogy ezek az 1848—49-iki szabadságharc Oroszországba hurcolt hadifoglyok ivadékai. Akkor Oroszországban, mint hadifoglyok, azl; mondottuk, hogy ez lehetséges volt, hiszen ha valakit egyszer elhurcoltak Szibériába, többé Magyarországba vissza nem kerülhetett, mert esztendőkig tartott az út, amíg Szibériába kerültek a magyarok. De amikor nem esztendőkig tart az út, amikor van vasút és repülőgép, hogyan egyeztethető össze a nemzeti lelkiismerettel, hogy magyarok, akiket elküldöttek 1914-ben a magyar határokra azért, hogy megvédjék ezt a hazát és megvédjék a magyar aratást, továbbra is odakint Oroszországban legyenek? Nem igaz, hogy azért, mert nem akarnak visszajönni, hanem azért, mert egyik részük nem kap Magyarországba útlevelet, a másik részük pedig, amely útlevelet kapott Magyarországtól, éppen azért, mert kiváló munkások és kiváló specialisták — ahogyan Oroszországban hívják őket — és Oroszország nem engedi ezeket haza Magyarországra azon a címen, hogy ők a huzamos ottlét által magyar állampolgárságukat állítólag elvesztették és szovjet állampolgárokká váltak.

Dr. Gyárfás Samu a Szibériába elhurcolt ’48-as honvédekről

2012. március 5.

Dr. Gyárfás Ágnes, a Miskolci Bölcsész Egyesület alapító elnöke, MVSZ küldött, az MVSZ Oktatási Bizottságának tagja, évekkel ismertette édesapja, Dr. Gyárfás Samu történetét, aki az első világháborúban esett orosz fogságba. Az MVSZ Petőfi Sándor Bizottsága a témában meghirdetett sajtótájékoztatóhoz előzetesként nyilvánosságra hozza Dr. Gyárfás Samu közlését.

’48-as hadifoglyok leszármazottai Alma Atában

Dr. Gyárfás Samu az első világháború során orosz fogságba esett, ahonnan csak 1926-ban került haza.

Elmesélte, hogy Alma Atában, a piacon magyarul beszélő dinnyetermesztővel találkozott, aki elmondta, hogy apja 1849-ben esett orosz fogságba, Szibériába hurcolták és ott maradt. Később megnősült, gyermekei születtek.

A hadifogságból történt szabadulása után Dr. Gyárfás Samu, aki jegyző volt, kihallgatást kért gróf Bethlen István miniszterelnöktől, és átadta neki a Szibériából küldött ládikót, benne a ’48-as honvéd hadifoglyok leszármazottai által küldött iratokkal és emléktárgyakkal.

Dr. Gyárfás Samu elbeszélése szerint Bethlen István miniszterelnök próbált lépéseket tenni a Szibériába elhurcolt ’48-as honvéd hadifoglyok ügyének tisztázása érdekében, de a korabeli Szovjetunió hermetikusan elzárkózott, és ekképp kísérletei eredménytelenek maradtak.

Hermann Bönisch írása

„Idő folytán hamis Petőfik jelentek meg, csalók, akik a külső hasonlóságukat fölhasználva magukat
a költőnek adták ki. A szabadsághősnek időközben megjelent műveiből részeket adtak elő, így
igyekeztek maguknak dicsőséget de legfőként pénzt szerezni. Ezek a csalók hazugságaikat arra a
tényre építették, hogy az oroszok sok elfogott szabadságharcost ahelyett, hogy az osztrák csapatoknak
átadták volna, elhurcolták a cári birodalom belsejébe. Ezer és ezer magyar, polgári és katonai
személyek, férfiak, nők sőt gyermekek, egész falvak lakói, vonultak hónapokon át Besszarábia és
Ukrajna útjain keletnek. Kozák fegyveres kísérettel, korbácsütésekkel hajtva, lándzsaszúrásokkal
ösztönözve, vonszolták magukat fáradtan, éhesen és kimerülten. Sok százan meghaltak, elpusztultak
az útszéli árkokban – Nicsevo!” (Idézet H. Bönisch írásából)

Egy osztrák kutató felelősségteljes megnyilatkozása – magyar válasz nélkül:
“Mindenesetre nézetem szerint a mai
viszonyok között ezen a területen lehetséges volna az itt megjelölt nyomokat megvizsgálni és a
Szibériába elhurcolt 1848/49 évi magyar szabadságharc szerencsétlen áldozatainak sorsát föltárni.
A világ nyilvánossága bizonyosan hálás lenne azoknak a hivatalos tényezőknek, akik ezt a feladatot
magukra válalnák.” (Bönisch F. Hermann)
Érdemes felidézi Bönisch Hermann írását, amely Bécsben jelent meg 1936-ban. Regénybe illő történetben írja le a szabadságharcos honvédek elhurcoltatását Szibériába, ottani “honalapításukat”, de Petőfi sorsáról is híreket kapunk belőle.
Illyés Gyulához is eljutott a hír és próbálkozott a számára baráti szovjet írótársaknál levélben érdeklődni a legendának vélt történetről.( Erről az akkori Cshszlovákiában, Osztraván megjelenő Magyar Nap c. napilapban számolt be 1937. november 28-án) Levelére nem kapott választ. A történészeket akkor sem és ma sem érdekli honfitársaink szibériai kálváriája.

Neuer Wiener Tagblatt. Bécs, 1936. Június 20. Szombat, 25. sz.

BILINCSBEN A KÖLTŐ.
Titok Petőfi Sándor halála körül.

Írta Bönisch F. Hermann
Fordította: Csémy Lajos, nyugalmazott egyetemi tanár, Prága

1849. július 31-én zajlott le Erdélyben a segesvári (Schäsburg) ütközet, amely
      szerencsétlenül végződött a Magyarország szabadságáért harcolók számára, akik a
      lengyel Bem József vezérlete alatt harcoltak. A Ferenc József császár által segítségül
      hívott Alexander Nikolajewitch Lüders tábornok parancsnoksága alatti oroszok számára
      bár drágán megvásárolt, de teljes győzelmet szerzett. A magyar szabadságharcosok
      seregét leverték, szétszórták, a maradékot fogságba ejtették. Bem tábornok a hegyekbe
      menekült, és szerencsésen elérte a határt. Számtalan magyar halott borította a csatamezőt.
      Az ismeretlen, névtelen harcosokat mint lázadókat és felforgatókat az orosz katonák
      durva kézzel kaparták el futólag ásott tömegsírokba. Nem vették a fáradságot, hogy
      elolvassák az elesettek személyazonosító okmányait, nem beszélve arról, hogy
      öszegyűjtsék azokat – csak tovább, gyorsan! Nagyon sok halott várt az elhantolásra a
      szeretett véráztatta Haza földjén. Sietősen dolgoztak a sírásók, a holttesteket holttestekre
      hányták a sírokba, végül alacsony dombokat emeltek ….
      ELTÜNNI NYOMTALANUL.
      A Magyarország szabadságáért vívott harcban eltűnt a forradalom hőse: Petőfi Sándor is. Mint
      Bem szárnysegédje, ifjú házasként vonult a harcba, az orosz gyalogság golyózápora között bátran és
      félelem nélkül küzdött – és többé nem látta senki….
      Elesett tán? Az ellenség kezébe került? Senki nem tudott egyértelmű felvilágosítást adni. Ifjú felesége
      kétségekkel telve bolyongott szerte a harcmezőn, hogy megtalálja férje holttestét, átkutatta a
      kórházakat – de semmi – nem tudott Sándornak nyomára jutni. Maga Bem tábornok, aki
      Törökországban talált biztos menedéket, sem tudott segédtisztjének sorsáról felvilágosítást nyújtani.
      Petőfi nyomtalanul eltünt mellőle, és már nem tért vissza. A forradalmi hadsereg főparancsnoka
      vigasztaló szavakkal zárta az özvegyhez írt levelét.
      Tényleg meghalt – elesett Petőfi Sándor?
      ÁL-PETŐFIK.
      Idő folytán hamis Petőfik jelentek meg, csalók, akik a külső hasonlóságukat fölhasználva magukat
      a költőnek adták ki. A szabadsághősnek időközben megjelent műveiből részeket adtak elő, így
      igyekeztek maguknak dicsőséget de legfőként pénzt szerezni. Ezek a csalók hazugságaikat arra a
      tényre építették, hogy az oroszok sok elfogott szabadságharcost ahelyett, hogy az osztrák csapatoknak
      átadták volna, elhurcolták a cári birodalom belsejébe. Ezer és ezer magyar, polgári és katonai
      személyek, férfiak, nők sőt gyermekek, egész falvak lakói, vonultak hónapokon át Besszarábia és
      Ukrajna útjain keletnek. Kozák fegyveres kísérettel, korbácsütésekkel hajtva, lándzsaszúrásokkal
      ösztönözve, vonszolták magukat fáradtan, éhesen és kimerülten. Sok százan meghaltak, elpusztultak
      az útszéli árkokban – Nicsevo! Maradtak még elegen ahhoz, hogy az óriás birodalom bányáit
      benépesítsék, amely akkor éppen munkaerőhiánnyal küzdött, mivel naponta munkások tucatjai
      pusztultak el az egészségtelen és mérges gáztól terhes szénaknákban. Egyes foglyoknak ugyan –
      különösen férfiaknak – sikerült elszökni, és mondhatatlan fáradság és szenvedés után ismét eljutni a
      hazájukba. De milyen elenyészően csekély százalék volt ez! Éppen azért, mivel a cár poroszlóinak
      kezéből csak keveseknek sikerült elmenekülni, tudták az ál – Petőfik hamis játékukat megjátszani,
      megkísérelni a csalást, amely néha sikerült is nekik. Mindegyik csaló elmesélte az orosz fogságból
      való szökésének történetét, amit készségesen elhittek nekik, mert a magyar nép nem akarta elhinni,
      nem tudta elfogadni, hogy a szabadság énekese, a forradalom költője elesett, hogy a szolgaság és a
      zsarnokság elleni lázadásnak tűzszelleme nincs többé az élők között….
      HETVEN ÉVVELKÉSŐBB.
      Újból sürgetővé vált a kérdés: valóban halott-e Petőfi Sándor, elesett-e népének szabadságáért,
      melynek egyik legjobbja volt? Sohasem derült fény abba a sötétségbe, amely eltűnését körülvette,
      sohasem jutott bizonyosságra az utókor a fiatal költő valódi sorsa felől. Évtizedek múltak, az egykori
      társak, a szabadságharcosok lassan kimúltak, az egykori kortársak utódai többé nem reménykedtek
      Petőfi nyomtalan eltűnésének földerítésében. Amikor 1917-ben, az oroszországi bolsevista forradalom
      elsöpörte a számtalan hadifogolytábor kapui elől az őrségeket, a foglyok szabadságát is visszaadta. Az
      éveken át deszkafal és szögesdrót kerítései mögött sínylődő hadifoglyok nem tudtak ellenállni a
      külvilág csábításának. Kis motyójukkal elhagyták a tábort, a meggondoltabb és tán félősebb barátaik
      óvása és intése ellenére is elindultak a szabadság felé az idegen országban. Egyesek a maguk
      kockázatával megpróbáltak hazajutni, mások az orosz polgári lakosságnál kerestek és találtak munkát
      és kenyeret, ismét másokat csak a kalandvágy csábította, amely véleményük szerint várt rájuk a tágas
      szibériai erdőkben és pusztákon. A napokig, hetekig, sőt hónapokig tartó vándorlásban lakott és
      lakatlan területeken, őserdőkön és puszta vidékeken keresztül, egyes foglyok olyan vidékekre jutottak,
      ahol még soha, vagy legalábbis sok-sok év óta nem járt emberi láb.
      A keletszibériai, csitai hadifogolytáborból két magyar hadifogoly tiszt vándorolt észak felé.
      Március végén indultak el, és hosszú fáradságos menetelés után jutottak el a Bajkál tó északi szélén
      a jakutszki kormányzóságba. Ott, a hadiúttól távol eső falvakban és kis vidéki városokban, még
      semmit sem tudtak a forradalom győzelméről. Azt hitték, hogy még mindíg a cár uralkodik, aki a
      magyar menekülteket letartóztatni, börtönbe vetni és a legközelebbi alkalommal Irkutszkba küldetni
      akarta. De a politikai száműzöttek pártjukat fogták, ellátták őket civil ruházattal, tanácsokkal, puskával
      és töltényekkel. Egy éjszaka F. hadnagyot és Sz. zászlóst Kilkovo falunál egy politikai fogoly, aki
      korábban ügyvéd volt Permben, átvitte a Lena folyó bal partjára a törékeny jégen keresztül.
      AHAZAHANGJAI
      Mindketten tovább folytatták útjukat, végül elértek a 63.-ik szélességi foknál fekvő Ljutscha –
      Ongoktom – hegységhez. Ott, a Sziligir partján váratlanul egy bennszülöttek lakta településre találtak,
      egy jakut falura. De mennyire meglepődötek, sőt megijedtek, amikor a nyomorúságos kunyhók
      egyikéből, ősz öregek bámultak rájuk, és egymáshoz – kétség nélkül – magyarul szóltak. Először azt
      képzelték, hogy menekült hadifoglyok, de aztán elfogta őket a rémület, amikor megismerték a falusiak
      hihetetlenül tragikus sorsát. Lassan bizalmasabbakká lettek, és elmondták a jövevényeknek, hogy
      elődeik magyarok voltak, akiket orosz intervenciós csapatok az 1848-1849 -ben erdélyi falvaikból és
      Közép- Magyarország alsó részéből hurcoltak el. A hadifogoly felkelők csatlakoztak hozzájuk, így
      hamar egy végtelen fogoly vonulat, férfiak, nők és minden életkorú gyermek, haladt tovább belső
      Oroszország felé. Vajon meddig vándoroltak az apáik és anyáik, nagyanyáik és nagyapáik?
      Válrándítás volt a válasz. De talán tudta még ezt az öreg Imre, aki maga is ott volt, és mint hatéves
      gyermek szüleivel együtt tette meg az utat. Az egyik kunyhóban járásképtelenül feküdt az öreg
      állatbőrrel takart fekvőhelyen. Ráncos arcán könnyek futottak végig amikor megpillantotta a hazából,
      a már csaknem elfeledett hazából jövő testvéreit. Bizony, két évig vándoroltak, míg elérték a tomszki
      szénbánykat, és mindnyájukat, őt is, az alig kilenc évest, durva felvigyázóik korbáccsal terelték le az
      aknákba. Százasával haltak meg, véreztek el kínzóik ütései alatt, fulladtak meg az aknák mérges
      bányalegében….
      “De a magyarországi forradalomnak már vége, Görgey, Bem és mások győztek, mi van most velük?” –
      tette föl hirtelen a kérdést az öreg a két tisztnek. Ezek haboztak, nem tudták, hogy mit válaszoljanak
      neki.
      “Nemde, Kossuth megtette azt, leverte és kiűzte azt oroszokat? Igen, igen – ezért tartottak bennünket
      éveken át fogságban, és nem küldtek haza” vélte az öreg ember, és bólogatva mereven bámult maga
      elé.
      AZ ÖREGEMBER ELBESZÉLÉSE.
      Majd rövid gondolkodás után elmondta, hogy felnőttként más szenvedő társaival együtt egy napon
      elindultak miután őreiket ártalmatlanokká tették. Körülbelül nyolcvan személyből álló csoport volt az,
      amely az erdőkbe menekült, köztük néhány asszony és leány is. Végül több heti bolyongás után a
      vadonban, elérkeztek ide. Az itteni eldugott zug megtetszett nekik, kunyhókat építettek maguknak és
      vadászatból éltek. Éveken át sohasem láttak idegen fehér embereket, csupán egy-egy arra portyázó
      jakut vadász bukkant fel időnként, aki csak néhány napig maradt. A fiatalabb menekültek közül
      néhányan, az évek folyamán jakut lányokat vásároltak és vettek feleségül. Később jakut családok is
      telepedtek ide, többnyire a feleségeik hozzátartozói és tartósan megtelepedtek. Ezek a családok
      szándékosan csak ritka kapcsolatot tartottak a környező világgal. Az elkerülhetetlenül legszükségesebb
      hiánycikkeket, mint pl. a fegyvereket az orosz telepeken, amely legközelebb mintegy 280 versztnyire
      volt, állatbőrökért cserélték. Egyébként a falu lakóinak élete egyhangú volt. Műveltségi szintjük az
      elgondolható legprimitívebb fokon állt. A tisztek néhány napig maradtak még a telepen, majd
      elbucsuzva tovább haladtak. 1919 márciusában megismerkedtem, a Szemjonov atamán Bajkálon túli
      csitai kozák testőrségének két hadifogoly tisztjével. Mandzsúrián keresztülutazva velük, az atamán
      szalonkocsijában több nap alatt elbeszélték nekem tapasztalataikat az északszibériai tajgából.
      Híradásukat kétkedve fogadtam, és az elbeszéléseiket a képzelet szüleményeinek, vagy legjobb
      esetben, mértéktelenül túlzóknak tartottam. Minden ellenkező bizonykodásuk ellenére szavaikat a
      mese világába kellett utalnom. Kevés nap mulva el is felejtettem azokat.
      MAGYAROK ÉSZAK-SZIBÉRIÁBAN.
      Néhány hónappal később, úgy 1919 augusztusában vagy szeptemberében lehetett, amikor éppen
      hosszabb ideig Sarbinban voltam. Egy napon Lev Ivanovics Szkridelszkij alezredest Horváth generális
      törzséhez vezényelték, aki a mandzsúriai vasútvédelmi osztagnak parancsnoka volt. Az alezredes, aki
      tökéletesen beszélt németül, jól ismerte a nyugateurópai irodalmat, amelyről szivesen beszélgetett
      velem. Beszélgetésünk során kiderült, hogy Szkridelszkij alezredes már hosszabb ideje állomásozott
      Jakutskban és kitűnően ismerte ennek az északi kormányzóságnak a területét és lakóit.
      Eszembe jutott a két magyar tiszt elbeszélése, és megkérdeztem az alezredest, hogy ő mint vélekedik
      közléseikről. Legnagyobb meglepetésemre, azt válaszolta, hogy az ő véleménye és tapasztalata szerint,
      az urak állításai teljes mértékben megfelelhetnek az igazságnak. A Magyarok viszonylag nagy
      létszámú jelenléte Észak-Szibériában, különösen az Arga-Bata és Urhohana folyók forrásvidékén,
      úgymint az Olenek felső folyásánál, valamint a Sziligir partjainál a hatóságok előtt régóta ismert tény.
      Annak ellenére, hogy az ottani emberek már nem is beszélik a magyar nyelvet, és ha többségükben
      már kevert származásúak is, a kétségtelenül magyar családnevek elárulják a nagyszülők eredetét.
      Eközben az alezredes utalt Horváth generálisra, a mi főparancsnokunkra is, aki Szibériában született,
      és egyenes leszármazottja az 1848/49 -ben elhurcolt magyaroknak, aki sok más honfitársával
      ellentétben bekapcsolódott, beépült az orosz környezetbe, és összevegyült velük.
      KI VOLT PETROWITCH?
      Ez a közlés némileg meglepett. Bár a számomra magyarosan hangzó Horvath név rögtön föltünt (a
      generális különben Chorwathnak nevezte magát, így is írta, de ez abból az okból történt, hogy az orosz
      nyelv nem ismeri a H betűt, helyette Ch-t vagy még gyakrabban egyszerűen G-t használ) de soha nem
      gondoltam arra, hogy főparancsnokunk személyét összefüggésbe hozzam az 1848/49 forradalom
      áldozataival. De Szkridelszkij alezredes további kijelentése, sokkal nagyobb mértékben vette igénybe
      figyelmemet. Már korábban említettük az irodalom iránti érdeklődését. Elmondta nekem, hogy
      egyszer jakutszki székhelyén hetekig a régi iratokban turkált és véletlenül rátalált egy személyi listára,
      amely tartalmazta a jakutszki kormányzóság megláncolt fegyenceinek összeírását 1875-ből.
      Kiváncsiságból és unalomból lapozgatta, amikor rátalált egy bejegyzésre, melynek névhasonlósága
      feltűnő volt számára. Nevezetesen az állt ott, hogy katorschnik (katorga egyenlő száműzetés)
      Alexander Stjepanowitsch Petrowitch, akinek ítélete letöltésére véghelyül Ikatowo falu volt kijelölve,
      ott 1857-ben május 18.-án meghalt. Nos Szkridelszkij alezredes arra gondolt, hogy ez a segesvári
      csatában eltűnt magyar forradalmár költő Petőfi Sándor lehetett. Petőfinek hívták, de valódi neve
      Petrovics, oroszul Petrowitsch volt. Családi neve Petőfi volt, apja után István, ami oroszul Stjepan.
      Tehát a költőnek orosz szokás szerint Alexander Stjepanowitsch (István fia) Petrowitschnek kellett
      neveztetnie.
      BÁNYAMUNKÁRAÍTÉLT.
      A foglyul ejtett, elhurcolt magyarokat akkoriban – legalábbis a férfiakat – a megláncolt bűnözőkhöz
      hasonlóan tartották, ami már abból következik, hogy bányamunkára alkalmazták őket. Ebből
      kifolyólag, nem lehet elutasítani azt a feltevést, hogy Petőfi – Petrowicz Segesvárnál sebesülten-e vagy
      nem, fogságba esett, és Szibériába hurcolták. Postai kapcsolat a hazájával abban az időben nem volt,
      ugyanígy a megláncolt foglyok visszatérése is lehetetlen volt, itt kellet életüket bevégezni – ha csak
      nem sikerült nekik megszökni. A fölhozott okokból az alezredes véleménye szerint tényleg fönnállt az
      a lehetőség, hogy a világ nyilvánossága részéről elesettnek hitt költő a jakutszki parancsnokság
      listájában halottként bevezetett fogollyal azonos lehetett. Ezek voltak a tiszt fejtegetései, amelyeket én
      amennyire emlékezetemben megmaradtak, itt visszaadok. Mindenesetre nézetem szerint a mai
      viszonyok között ezen a területen lehetséges volna az itt megjelölt nyomokat megvizsgálni és a
      Szibériába elhurcolt 1848/49 évi magyar szabadságharc szerencsétlen áldozatainak sorsát föltárni.
      A világ nyilvánossága bizonyosan hálás lenne azoknak a hivatalos tényezőknek, akik ezt a feladatot
      magukra vállalnák.

Kóka Rozália Bukovinai történet a hadifoglyokról

A másikra pedig Kóka Rozália néprajztudós gyűjtésében bukkant. (Lőrincz Imre: A bukovinai Istensegítstől a völgységi Majosig, Magvető, Budapest 1986.) Kevesen tudják, hogy a XVIII. században Mária Terézia elől menekülő 15 ezer székely öt falút alapított Bukovinában, Csernovici alatt. Az 1848-49-es szabadságharc leverése után pedig Lüders orosz tábornok és társai a magyar hadifoglyokat a Kárpátok keleti, külső karéjában, egészen fel Bukovinába, Csernovicibe vitték, amely az idősek elbeszélése szerint „nagy szibériai gyűjtőtábor„volt. Lőrincz Imre a könyv 78. oldalán írja, hogy nagyapja sokat mesélt neki a 48-as háborúról, amikor még Bukovinában laktak. A háború után a kozákok rabszíjra fűzték a magyar katonákat, és úgy kísérték Szibériába. Az öt falú egyikében – amely az Istensegíts nevet viseli – is áthaladtak és megpihentek. Az ott élő magyarok megvendégelték őket – a kozákok engedték mindezt, hiszen nem értettek se magyarul, se románul, és nem tudták, hogy a magyar hadifoglyok és a falú lakói magyarul beszélnek egymással, azt hihették, románul.

Miszter Gazi Karikás Frigyes: A járatos ember és más elbeszélések c. kötetében az utolsó történet Miszter – Gázi címet viseli. Egy Szibériában “ragadt” magyarról szól, aki szintén “eltűnt”, mint Petőfi és sok ezer társa. Milyen szerencséje volt, hogy nem jött haza: valószínűleg őt is bíróság elé állították volna, mint Manasses Dánielt, aki azt állította, hogy Petőfivel dolgozott egy ólombányában.
Íme egy pár sor könyvből:
“Paskijevics tábornok kozákjai 1849 – ben több ezer honvédet hajtottak el a magyar földről. A fogoly honvédek útját követni lehetetlen. Kétségtelen azonban, hogy egy részük Szibériába került… Ehhez a csoporthoz tartozott egy Mesterházy András nevű honvéd strázsamester, aki valószínűleg valamelyik honvédhuszár ezredben gyógykovácsként szolgált… Az akkor még fiatal és daliás strázsamestert minden valószínűség szerint Erdélyben fogták el, minthogy a társai is Erdélyből kerültek ide…”

Szibériában

…Akik e zordon klíma alatt laknak, azok többnyire nem a maguk jószántából vetődtek ide… Földje itt mindenkinek annyi van, amennyit bekerített magának, mindenkinek van lova kocsija, de átlag tízszer annyi a férfi, mint a nő… Nem szabad elfelejteni, hogy ez egy külön világ, – a társadalom és az emberiség száműzöttjei kerültek ide, akik között, hogy úgy mondjam, cinkostársi szabadság fejlődött ki, mely minden társadalmi illemet nevetségesnek tart, annál is inkább, mivel – ahogy a szibirjak mondja – „Isten magasan, a cár messze van.”…

…És negyvennyolcas magyarok? Csak egynek az unokájára akadtunk, egy Balogh nevű praporcsikra Csitán, aki magyarul ugyan már nem beszélt, azt azonban határozottan tudta, hogy nagyapja magyar volt, akit 1849-ben fogtak el Erdélyben, ahonnan sokadmagával hozták Szibériába. Balogh praporcsik (zászlós) és felesége meghívták és tőlük telhetőleg megvendégelték az átutazó magyarokat, hosszabban elbeszélgetve velük. Ebből a találkozásból szövődtek legendák, hogy a magyar hadifoglyok negyvennyolcas honvédekkel, sőt Petőfivel magával találkoztak.

Azok után azonban, amit Szibériában láttunk, bizonyos, hogy ha Petőfit elfogták volna, – amire mellesleg megjegyezve épp oly kevés bizonyíték van, mint arra, hogy elesett a csatatéren – sem az útról, sem Szibériából nem tudott volna életjelt adni magáról, másrészt pedig ezt az utat, ezt a klímát, ezt a rabságot egy Petőfi csak nagyon-nagyon rövid ideig bírta volna el…

…Ismertem egy burját legényt, akit Danz Szernchor Derzsetaro-nak hívtak és aki morócs faluba való (egész magyarosan hangzik). Tatárul, mongolul és burjátul írt és beszélt, oroszul keveset. A tárgyakat és testrészeket mutogatva nevezte meg burjátul és meglepetve láttam, hogy több dolognak ugyanaz a neve van burjátul, mint magyarul. Erről többet tudna beszélni Bodonyi magyar szobrász, aki letelepedett a burjátok között és tudtommal még ma is ott él. Eredetileg művészi megbízást kapott a burjátok egyik főpapjától. Megbízták az egyik buddhista templom kifestésével. Bodonyi munkáját közmegelégedésre oldotta meg. Ő lett a burjátok Michelangelója, aki a csak dekoratív és teljesen stilizált burját népművészetbe az európai formanyelvet belevitte. Igazi tekintélyre azonban akkor emelkedett, mikor a faluja templomát megmentette.

Abban az időben történt ez, Amikor a hírhedt omszki brigád fosztogatta Transzbajkáliát. Elszedték a kolostorok és templomok arany- és ezüstszerelvényeit, edényeit és egyéb drágaságait és „elrekviráltak” mindent a falvakban. Bodonyi azonban megkérte őket, hogy kíméljék az ő faluját, – az omszki brigádban parancsnokán, Lavrovon kívül csakmagyarok voltak – engedtek hát a magyar szónak és nem bántották a magyar szobrász pártfogoltjait. Így mentette meg Bodonyi Buddha kincseit s a lámák nem tudták, hová legyenek boldogságukban, hálájukban. Ekkor Bodonyit, aki, mint a vele beszélt hadifoglyok állítják, tökéletesen elsajátította a burjátok nyelét, valami magas rangú állásba választották…” (Strém István: Utazás Kievtől Vlagyivosztokig, Mindent Tudok – Az Újság Könyve, 1923)

SzibériaNyicsevo

Lengyel Géza hadifogoly regényében (Nyicsevó – Annyi baj legyen, 1931) is van egy találkozás Szibériában rekedt szabadságharcos honvéddel. (89. oldal)

…Elmesélte (egy kereskedő, aki Besztercebányából származott, lengyel felesége lett, majd Lengyelországból száműzték Szibériába – F. S.), hogy tényleg van itt egy 83 éves aggastyán, ki mint 1848-as hadifogoly került ki és most itt él. Abból a kétszáz Mátyás huszárból való, kit az oroszok kihoztak magukkal és többet vissza sem kerültek. Az öreg koldulásból tartja fenn magát, napokon át alig eszik, ő szokta néha ruhával ellátni.

Mihozzánk is ellátogatott az öreg, örömünkre szolgált, bár nekünk se igen volt, de egy pár kopeket mindig adtunk neki. Elbeszélte, hogy siklósi születésű, Csépe Kálmánnak hívják, nemes embernek tartotta magát, csodálatos, sem az orosz, sem a magyar nyelvet nem beszélte tökéletesen.

(Imman városában történt, az orosz neve Dáljnyerecsenszk – Дальнeреченск, az orosz-kínai határon Chabarovszk és Vlagyivosztok között)

Dienes András A legendák Petőfije

Szerte az országban alig volt falu, ahol legalább egy első világháborús katona ne tudott volna mondani valamit, vagy ne hallott volna valamit egy oroszországi Petőfi-sírról vagy egy kunyhóról, ahol egy Alexander Petrovics nevű öreg élt.

Helfy Ignácz interpellációja Tisza Kálmánhoz

Helfy Ignácz az országgyűlés 250-dik ülésén,június 14-én interpellációt is intézett az akkori belügyminiszterhez, Tisza Kálmánhoz, mely a nyugodt és higgadt indoklás mellett, melyben különösen Petőfit illetően kételyét fejezi ki, de mindamellett helyteleníti, hogy 1867-ben nem történt róla hivatalos kérdezősködés, a következőleg szól:

„Interpellació a t. belügyminiszter úrhoz.

Szemben azon legújabban fölmerült hírekkel. melyek szerint az 1849-ben ránk tört orosz hadseregek hazájokba visszatérve magokkal hurcoltak nagy számú magyar állampolgárokat, kikent részint fogságra, részint bányamunkára ítéltek, részint pedig az orosz seregbe soroztak, s hogy ezek közt, nevezetesen  a Szibériában raboskodók között léteznék nagy költőnk, Petőfi Sándor, kinek nyomtalan eltűnését a nemzet huszonnyolc év óta gyászolja, kérdem a t. belügyminiszter úrtól:

Tett-e valami s minő lépést e hír való – vagy valótlanságának kiderítése iránt?

S ha eddig még nem tett: szándékozik-e rendelkezésére álló minden eszközt felhasználni avégett, hogy a tényálladék mentül előbb kiderítessék s amennyiben ez a felmerült híreknek egészben vagy csak részben bár megfelelőnek bizonyulna: intézkedni, hogy honfitársaink hazakerüljenek, s hogy a népjog ily durva kegyetlen megsértése kellőleg megtoroltassék?” (Ferenczi Zoltán: Petőfi eltűnésének irodalma, Petőfi-Könyvtár XXIV. füzet, 75. oldal)

Újabb, 1917-es említése az 1849-es magyar hadifoglyokról szóló beszédnek.
Hermann Ernő első világháborús hadi- és hadifogolynaplója 
1917. augusztus 27. – szeptember 29.
Vagy ki-ki a maga szakállára vág neki a nyugati látóhatárnak, ez esetben az éhező európai Oroszországban hagyhatja a fogát, ami gyenge vigasz − vagy végül beletörődhetünk abba, hogy nekünk immár Szibéria földjéről dalolta a költő, hogy „itt élned s meghalnod kell.” 
A vasutak rohamos tönkremenése miatt ez az utóbbi megoldás látszik a legvalószínűbbnek. Volt is már erre példa. Hallgassuk meg csak ezt a kis mesét. Magyar foglyok valahol Omszk vagy Tomszk környékére kerültek munkára. (környék alatt érts egy kb. ezer kilométeres sugárral húzott kört a fent nevezett városok körül.) Jó pár száz versztnyire jutottak el a szibériai vasút vonalától, ahol még a madár sem jár. Magyarul beszélgetve ballagtak át egy falun. Meghallja ezt két öreg, igen öreg orosz muzsik, és így szól hozzájuk ugyancsak magyarul. „Hát kendtek magyarok?” „Mi azok volnánk, de hát maguk kicsodák?” − felelik nagy álmélkodással a fiúk. „Mi is magyarok vagyunk. 1849-ben kerültünk a muszka fogságba, aztán ide hurcoltak bennünket. Három évig gyalogoltunk, mindig messzebb hozott bennünket az orosz. Sokan elpusztultak közülünk. 45-en jutottunk el idáig. Itt földet kaptunk, muszka lányokkal házasodtunk össze. A fiaink kozákok, a háború eleje óta távol vannak innen. A régiek közül már csak mi ketten vagyunk.” „Hát hogy nem igyekeztek hazajutni innen?” „Ott is csak az orosz szolgái lettünk volna, hiszen elfoglalta Magyarországot. Aztán azt se tudtuk volna, merre induljunk útnak.” „Hát Magyarországról semmit sem hallottak?” „Nem. Azt tudtuk, hogy negyvennyolcban Debrecen volt az ország fővárosa, mert Budát elfoglalta a német. Azóta nem tudjuk, mi történt.” Az öregeknek állítólag fogalmuk sem volt róla, hogy tőlük pár száz versztnyire a szibériai vasút szalad, s azon talántán haza is mehettek volna immáron. De miért is most már.

Józsa Antal tanulmánya – részlet

Dr. Vadász Sándor, történészprofesszor szerkesztésében jelent meg 2001-ben „Az 1849-es cári

intervenció Magyarországon” című kötet – a Korona Kiadó gondozásában. A könyv egyik terjedelmes

tanulmányában Dr. Józsa Antal hadtörténész az orosz csapatok magyarországi hadi cselekményeivel

foglalkozik. A szerző már ismerte a barguzini sírfeltárás eredményét, de nem foglalt állást a kialakult

vitában.

Annál inkább foglalkozik viszont a honvédek orosz hadifogságba esésének lehetőségével. További

kutatásokat javasol és sürget, hiszen nem is kellene a nulláról indítani az adatgyűjtést: a múlt század

elején magyar hadifoglyokat bevontak magyar vonatkozású levéltári anyagok feldolgozásába.

Józsa Antal Rudnyánszky Endre, aradi újságszerkesztőt emeli ki, aki a bolsevik vezetők műveinek

magyar nyelvre való fordítása mellett lehetőséget kapott a legtitkosabban kezelt cári dokumentumok

kutatására is. De bizarr emlékeket is tartalmaz a Józsa-tanulmány. Így ír:” Beszélték, hogy ekkor 1848-

49-es dokumentumokhoz is hozzájutottak – Rudnyánszkyék – ,sőt arról, hogy maga Kún Béla

letartóztatása alkalmával a lakása folyosóján lévő ládában Petőfire vonatkozó iratokat is őrzött.”

Egy másik helyen így emlékszik: „Magam is beszéltem még az 50-es években, több, mint harminc

egykori hadifogollyal, akik egyhangúan megerősítették, hogy ők is találkoztak 1848-49-es honvédek

leszármazottaival, közülük egy pedig egy idős aggastyánnal is találkozott, aki a breszti béke

hadifogolycseréjének megindulása alkalmával Szverdlov irodájában jelentkezett hazatérés céljából.”

Vagy tovább: „Az ezerkilencszázhatvanas években, amikor Rosztovban és környékén jártam, még élt

a húszas években itt működő magyar klub néhány aktív tagja…az említett magyar klub egykori tagjai

közül néhányan még emlékeztek az 1849-es honvédek leszármazottaival való találkozásokra, sőt

bizonyos múzeumi anyagra is.”

De nemcsak a személyes tapasztalatai osztja meg velünk a szerző. Hivatkozik a cár 1849 június 9-én

kiadott direktívájára, amely megengedi magyar hadifoglyok Oroszországba szállítását.

Summázásnak is vehetnénk az alábbi gondolatát: “A hadifoglyok kiszállításának kérdése már csak

azért is állásfoglalást igényel, mivel évtizedeken át foglalkoztam az orosz hadifogoly-politika és

telepítéspolitika eredeti forrásaival. Ezért a vitában felmerűlt kérdések közül nem tekintem

igazolhatónak azt az álláspontot, hogy 1849-ben nem vittek ki Oroszországba hadifoglyokat.”

Nyíregyházi  hadifogoly-történet

Évtizedek óta kénytelen a magyar közvélemény azt az otromba „tudósi” magyarázatot hallgatni, hogy Petőfi Sándor nem kerülhetett Szibériába, mert az orosz csapatok 1849-ben minden hadifoglyot átadtak a császáriaknak.  Mert ez volt a megállapodás Ferenc József és I. Miklós cár között. Az effajta érvelés már magában megkérdőjelezhető, hiszen azt soha sem lehet kizárni, hogy egy, két, akár néhány esetben valahol, valakik megszegték ezt az egyezséget. De az a tény már magában megkérdőjelezésre ad okot, hogy százával érkeztek hírek  – az 1870-es évektől a XX. század derekáig – , hogy éltek, élnek honvédleszármazottak Oroszországban, a Bajkál-tó környékétől egészen Vlagyivosztokig.

Amikor 1989. július 17-én Barguzinban feltárásra került az a sír, amely Petőfi földi maradványait rejtette (négy antropológus véleménye szerint), a józan ész azt diktálta volna, hogy a kérdést ekképpen tegyék fel a tudomány képviselői: hogyan került Petőfi Sándor Szibériába?

Nem ez történt, mert védeni kellett a több mint százéves mundér becsületét – 1990 januárjában a moszkvai magyar nagykövetségen valakik parancsot adtak Harsányi és Alekszejev akadémikusoknak (a szovjet- magyar vizsgálóbizottság vezetőinek), hogy női maradványoknak kell nyilvánítani Petőfi csontjait.

De foglalkozzunk a hadifoglyokkal! Hányan voltak, akik orosz fogságba estek? És mi lett a sorsuk? Hol és mikor adták át őket az osztrákoknak? Azt az 500-at például, akiről Lukács Ödön ír a Nyíregyháza szabad kiváltságos város története című könyvében. Debrecen irányából hozták őket 1849 augusztus 10-én az oroszok, és Varsó felé tartottak. És az erdélyi hadszíntéren orosz fogságba esettek?

Kéri Edit felfedezte azt a minisztertanácsi jegyzőkönyvet, amelyben az osztrákok a cár segítségét kérik a veszedelmes forradalmárok Oroszország távoli vidékeire való deportálásában. Ennek semmi következménye nem lett? Akkor hogyan kerültek oda az a sok leszármazott, akik szabadságharcos honvédekként beszéltek apjukról, illetve nagyapjukról? Miért találták volna ki ezt a mesét?

Két század huszár Szibériában

Néhány hét előtt jelent meg a Reggeli Hírlapban hegyaljai Kiss Géza dr. bőcsi református lelkész felhívása a volt miskolci ezredekhez, hogy ki tud valamit Petőfi orosz fogságáról? S e felhívással kapcsolatban érdekes adatoknak jutunk birtokába.

Kubassy Béla tiszalöki főszolgabíró írja a következő, új közlésekben gazdag levelet:

„Emlékezetem szerint 1918 nyarán Szibériában, a berezovkai fogolytábor legénységi osztályából felkeresett egy magyar fogoly és mint szabolcsvármegyei főszolgabírónak jelentette nekem, hogy a tegnapi napon megjelent a legénységi táborban egy nagyon öreg, 90 éven felüli orosz, aki jól beszélt magyarul és előadta, hogy ő Vengerszkája Oblasztban lakik. Igen gazdag ember, 1500 lova, jószága van. Nevét is mondta, emlékezetem szerint Juhász, Pásztor, ilyesféle neve lehetett, keresztneve István volt. Szabolcsvármegyében született a dadai felső, vagy a kemecsei járás egyik községében, a község nevére nem emlékszem.

Elmondta, hogy mint hovédhuszár került fogságba 1849-ben két huszárszázaddal, négy tiszttel. Két évig utaztak, míg a róluk elnevezett kerületben (Vengerszkája oblaszt: magyar kerület!) telepítették le őket. A tisztek Oroszországban imitt-amott elmaradtak tőlük, volt aki katonai szolgálatba lépett. Ez az öreg beszélte el azt is, hogy Petőfi is orosz fogságba került.”

A főszolgabíró jegyzőkönyvet akart felvenni az öreg magyar vallomásáról, de 1918 november 1-én elutaztak Berezovkáról s addig nem jelentkezett újból.

„Mint érdekességet közlöm – írja tovább a főszolgabíró -, hogy nem tudta (az öreg szibériai magyar), hogy Magyarország megvan, neki azt mondták, hogy Magyarországot az orosz cár és az osztrák császár felosztották maguk közt. Mikor megtudta, hogy koronás magyar király van, sírva fakadt. Azt sok orosztól hallottam, hogy Szibériában a Vengerszkája Oblasztban sok magyar fogoly van letelepítve az 1849-ben odahurcolt foglyok közül.”

Eddig van Kubassy Béla tiszalöki főszolgabíró levelének közérdeklődésre számottartó része…

Dr. Czenthe Zoltán egy hadifogolynaplót mutatott be a Magyarok IX. Világkongresszusának Petőfi-konferenciáján. Salyabó István egy 48-as székely honvéddel találkozik Szibériában. A felháborító a történetben az, hogy Czenthe Zoltán a naplót a Hadtörténeti Intézet és Múzeumnak adta át, amelynek mai tudományos kutatásokért felelős parancsnok-helyettese Hermann Róbert, aki a “szibériai változat” legmegátalkodottabb ellenzője. Szerinte semmilyen bizonyítékok nincsenek arra vonatkozólag, hogy vittek hadifoglyokat az orosz csapatok. Kecskére bízva a káposzta! Részlet a naplóból:

“…Egyszer vagyunk többen a folyóparton, jön hozzánk egy igen öreg orosz. Kérdezi, hogy nem mennénk-e hozzá munkára? Mink húzódtunk. Nem. Megint kérdezi: mik maguk? Román vagy osztrák? Mink magyarok vagyunk, mondtuk Neki. Ő is megszólalt magyarul. Ezt szeretem hallani, mondja az orosznak vélt ember, de magyarul. Mink egymásra nézünk, honnan tud ez magyarul, holott orosz? Azt mondja az orosznak vélt ember, én is született magyar vagyok. Mégpedig székely, 48-ban kerültem fogságba. Elhoztak Szibériába, azóta itt vagyok…”

Stelczer Lajos: Magyarok Szibériában

A pozsonyi Toldy Kör kiadásában jelent meg 1942-ben Stelczer Lajos: Magyarok Szibériában c. füzetecskéje. Az első világháborúban orosz fogságba került magyarok történetével ismerkedhet az olvasó. Többek között szó van az 1849-ben száműzött honvédekről is:

„…Érdekes dolgokat tapasztaltak, akik messzebb vidékre jutottak el. Látták a kamcsatkai prémvadászok életét; kitapasztalták a kutyaszánkázást; találkoztak a 48-as szabadságharc után Oroszországba hurcolt magyarok ivadékaival; heteket töltöttek burját kolostorokban és több efféle. Volt, aki még Japánba is eljutott…”

 Tarczali dell’ Adami Géza ny. m. kir. vezérkari őrnagy a Magyar Vöröskereszt kelet-szibériai hadifoglyokat 1920-ban hazaszállító küldöttségének vezetője volt. Csak a Bajkálon túlról, Kelet-Szibériából 120 ezer magyar hadifoglyot váltott ki az állam a Vöröskereszt segítségével. Sok hadifogollyal beszélt s az 1916-os térképen (a svéd Vöröskereszt térképe) még szereplő Vengerka faluról így ír „Megváltás Szibériából’ című könyve 181. oldalán:

„A Bajkál vidékén van egy orosz falu, Vengerka a neve… Egyik-másik utcájának az elnevezésén csodálkozva akad meg a szem: Kossuth ulica, Petőfi ulica… a vengerkai öregek egyike-másika pedig, ha kiveri pipájából este a mahorkai hamvát, jóízű tanyai magyarsággal köszön el szomszédjától: „jóccakát, koma”. – 1849-ben szakadt oda egy maroknyi magyar honvéd. Ott is ragadt.”

Józsa Antal levele Glatz Ferencnek