„…a magyar kormány egy küldöttsége járt itt a 49-ben fogságba jutott magyarok nyomait
keresni…”
Fábián Béla (1889-1976) azon hadifoglyok közé tartozott, akik az első világháború után
következetesen hirdették, hogy Oroszországban még élnek magyar származású emberek,
akiknek a felmenőik 1849-es honvédek voltak. Országgyűlési képviselőként 1932. június 14-
én így figyelmeztette a külügyminisztert:
„T. Képviselőház! Bocsánatot kérek a t. Háztól, hogy a napirendnél vagyok kénytelen a t. Ház
figyelmét néhány percre igénybevenni, de teszem ezt azért, mert az az interpelláció, amelyet
a holnapi napra bejegyeztem az Oroszországban sínylődő magyar hadifoglyok ügyében, el
nem mondható, tekintettel arra, hogy a holnapi napon a Képviselőházban ülés nem lesz és a
magyar külügyminiszter jelenleg, úgy tudom, Genfben tárgyal, ennélfogva a magyar
külügyminiszter urat innen, a Képviselőház ülésterméből kell figyelmeztetnem arra, hogy
nincsen a világon egyetlen náció sem, csak a magyar, amelynek még hadifoglyai vannak.
Valamelyik este egy nagy vacsorán voltam, amelyen csupa volt oroszországi hadifogoly volt
együtt, ott voltak azok az orosz asszonyok is, akiket ezek a volt hadifoglyok Oroszországból
magukkal hoztak. Nemcsak ezeknek a volt hadifoglyoknak előadásából, nemcsak a hozzám
intézett levelekből, hanem az Oroszországból újonnan hazaérkező hadifoglyok
elbeszéléséből is látom, hogy mindaz, előtt több alkalommal elmondottam, sajnos, nem csak
hogy igaz, hanem túlságosan kevés is.
Ma egy német könyvben, amely egy Szibériát végigjárt német tudósnak élményeit foglalja
magában, olvasom, hogy Szibériának eddigi 39 nemzetisége mellé a világháború folytán egy
új nemzetiség járult és ez a magyar. Méltóztassanak tudomásul venni, hogy Szibériában
vannak egész falvak, amelyekben csupán volt magyar hadifoglyok laknak és méltóztassanak
tudomásul venni, hogy a vladivosztoki halászati szövetkezet vezetőségében többségben
vannak a magyarok. Méltóztassék tudomásul venni, hogy amikor azt méltóztatik olvasni,
hogy a mandzsúriai határon a vörös határőrök és a Mandzsúriában lévő fehér-orosz
határőrök között verekedések vannak, mindenütt magyar zsoldosok vére hullik.
Én ezeket a dolgokat már egyszer nemcsak mint hadifogoly csináltam végig, de
Oroszországban az akkori cári orosz hadsereg vezérei között ott találtam egy Erdélyi nevű
tábornokot, ott találtam egy Jávor nevezetű vezérkari tisztet, ott találtam az akkori
mandzsúriai határvédő csapatok vezetőjét, Horváth tábornokot és ott találtam a magunk
közvetlen közelében egy Radvány nevezetű kozáktisztet. Természetesen egyikük sem tudott
egyetlen szót sem magyarul. Amikor aziránt érdeklődtünk, hogyan kerültek ide az orosz
hadseregbe és általában Oroszországba ezek a magyarok, akkor kiderült, hogy ezek az
1848—49-iki szabadságharc Oroszországba hurcolt hadifoglyok ivadékai. Akkor
Oroszországban, mint hadifoglyok, azt mondottuk, hogy ez lehetséges volt, hiszen ha valakit
egyszer elhurcoltak Szibériába, többé Magyarországba vissza nem kerülhetett, mert
esztendőkig tartott az út, amíg Szibériába kerültek a magyarok. De nem esztendőkig tart az
út, amikor van vasút és repülőgép, hogyan egyeztethető össze a nemzeti lelkiismerettel,
hogy magyarok, akiket elküldöttek 1914-ben a magyar határokra azért, hogy megvédjék ezt
a hazát és megvédjék a magyar aratást, továbbra is odakint Oroszországban legyenek?
Nem igaz, hogy azért, mert nem akarnak visszajönni, hanem azért, mert egyik részük nem
kap Magyarországba útlevelet, a másik részük pedig, amely útlevelet kapott
Magyarországtól, éppen azért, mert kiváló munkások és kiváló specialisták — ahogyan
Oroszországban hívják őket — és Oroszország nem engedi ezeket haza Magyarországra
azon a címen, hogy ők a huzamos ottlét által magyar állampolgárságukat állítólag
elvesztették és szovjet állampolgárokká váltak…”
Egyik regényében (Ezer ember asszony nélkül) elmeséli egy Radvány (Radványi ?) nevű
orosz tiszt vallomását:
„…Szpaszkojeból jött egy öreg tiszt, akit még 1914-ben fogtak el… Ennek a beszédében
is visszatért a magyar kísértet: a szibériai ólombányák legendája, mely a
szabadságharcok utáni magyar társadalom elbeszéléseiből maradt ránk. A magyar
foglyok, akiket az oroszok magukkal hurcoltak, Petőfi Sándor, akinek a csontjait
keressük.
A legendákat erősítik a Szibériában gyakorta előforduló letagadhatatlanul magyar nevek:
Erdélyi, Horváth, Jávor. És ezeknek a szpaszkoje-beli magyar fiúknak volt egy ilyen
magyarjuk.
A parancsnokuk, egy kozák hadnagy, bement egy este a nagyterembe a magyar fiúk
közé és érdeklődött náluk, hogy nem-e ismernek Magyarországon egy Radvány nevű
családot?
Ő is közülük származik.
Nagyapja tiszt volt a magyar szabadságharcban.
… Radvány mesélte, hogy a nagyapja próbált is összeköttetést szerezni az
otthoniakkal. Egyszer sikerült is. Harminc esztendővel ezelőtt a magyar kormány egy
küldöttsége járt itt a 49-ben fogságba jutott magyarok nyomait keresni. Ezek elvitték
magukkal a Radvány nagyapjának levelét magyar hozzátartozóihoz, hívták is haza, de
már akkor itt volt a feleség és a gyerek…”
Ez a kormányküldöttség – számításunk szerint – valamikor a 19. század végén járhatott
Szibériában. Vajon születtek-e jelentések, intézkedések, érkeztek-e haza foglyok a
látogatásuk nyomán? Mindezt talán még meg lehetne találni az Országgyűlési Levéltárban –
csak keresni kellene!
Óh, az apám még tudott valamit magyarul. A nagyapám már orosz leányt vett el, de a
nagyapám a fiát még megtanította magyarul. Az apám mindig beszélte, hogy Bihar
megyében, Magyarországon vannak a mi családunk birtokai. Mesélte, hogy sok
honvédtisztet hurcoltak magukkal az orosz csapatok. Ezek jó ideig vágyódtak haza,
apám mesélte, a nagyapám is mindig hazakészült, de nem lehetett, mert egyszer nem
volt pénz a nagy útra, azután meg itt volt a gyerek és hiába volt meg a béke, mi örökre itt
maradtunk…
Szerző: Fuksz Sándor
